A cserediák

A cserediák

T_G

Version for “Tales of the Veils” website.
Not for reproduction on other websites or in any other publishing format without author’s permission.

1. rész

Olga Müller, és a mostohalánya Aliz, az igazgató szobájában ültek, mellettük egy arab férfi Ali Hassan, felesége Nera, és a lányuk Rabia. Mindhárman nyugati stílusú ruhát viseltek.

„Tehát ahogy megegyeztünk! Rabia nálatok fog lakni hat hónapig. Ő a kitűnő tanulásáért kapta ajándékba társiskolánktól ezt a lehetőséget. Tudom, leveleztetek már, és telefonon is beszélgettetek, de ez az első személyes találkozás. Javaslom, mutassátok meg a házatokat, barátkozzatok össze. És lányok! Holnap évnyitó!” Mondta az igazgató, előbb Olgához, majd a lányok felé fordulva.

Egy óra múlva már pakolták be Rabia csomagjait Müllerék házába.

„Akarsz külön szobát, vagy inkább Alizhoz költöznél be? Kérdezte Olga.

„Inkább Alizhoz, ha nincs ellenére. Otthon is a húgommal együtt alszom.”

„Gyere nyugodtan, nem horkolok.” Mosolygott Aliz.

Ali és Olga bevittek egy ágyat Aliz szobájába.

„Most már van hol aludnod, és kipakoltam az egyik szekrényből is. Nekem még sosem volt szobatársam, de majdcsak el leszünk valahogy.” Mondta Aliz.

„Szervusz lányom! Vigyázz magadra! Müllerné, Aliz, kérem vigyázzanak rá!” Köszöntek el Rabia szülei. A három nő megvacsorázott, rendet raktak, aztán a lányok felmentek a szobájukba.

„Tudod azért kellemesen csalódtam, amikor először megláttalak.” Mondta Aliz.

„Úgy érted, hogy nem fátyolban, hanem divatos ruhában jöttem?” Kérdezte Rabia.

Aliz bólintott.

„Nem sok mindent tudsz a szokásainkról, kultúránkról. Igaz? Nálunk sem mindenki visel ám fátylat!” És amikor Aliz szabadkozva felemelte a kezét folytatta:

„De én igen! Tizenkét éves korom óta először nem viselem a teljes fátylat, és bár először zavart, most már élvezem. Nevelő szüleim szerint minden lánynak kötelező viselni, de már nem értek velük egyet! Pedig csak tegnap óta nem hordom!”

„Nevelő szüleid? Azt hittem édesapád, édesanyád!”

„Sajnos nem! De úgy neveltek, mint a sajátjukat, mióta a szüleim balesetben meghaltak. Csak három éves voltam!” Mondta Rabia.

„Bocsáss meg, nem tudtam! Úgy érted hat év óta viseled? Egyfolytában? Hogy bírtad ki? És most már nem kell?”

„Nem bánt már! Régen volt, csak homályosan emlékszem rájuk. És igen, napi 23 órát viseltem, mivel abban is aludtunk. Csak a fürdés idejére vettük le. És megszokható. Most azért nem hordom, mert az imámunk felmentést adott alóla, amíg itt vagyok.”

„És milyen érzés viselni? Biztos meleg és fullasztó!” Kíváncsiskodott Alíz.

„Az, de mint mondtam, hozzá lehet szokni. Ki akarod próbálni? Hoztam magammal!”

„Miért ne! Kíváncsi vagyok milyen érzés! Vajon kibírok benne tíz percet?” Kuncogott Aliz.

„Akkor vetkőzz le, de teljesen! Én addig előveszek egy szettet.” Mosolygott Rabia.

Pár perc múlva Aliz meztelenül várta, hogy Rabia felöltöztesse. Először egy térdig érő nyitott fenekű bugyit kötött a derekára, aztán egy ugyancsak térdig érő inget adott rá.  Mindkettő fehér volt. Aztán fekete térdharisnyát, és rövid fekete csizmát húzott a lábaira. Fekete földig érő abaya volt a következő darab. Majd egy fekete hijabba burkolta a fejét. Végül egy háromrétegű niqabbal takarta el az arcát, a feje mögött szorosan megkötve.

„Ha egyedül vagy, vagy csak nők vannak a szobádban, egy réteget hátradobhatsz. Jaj majdnem elfelejtettem a kesztyűt! Nyújtsd a kezeidet” És hosszú kesztyűket húzott a kezeire.

„Na hogy érzed magad? Meleg? Látsz benne?” Kérdezte Rabia, és odavezette a tükörhöz.

„Wow! De szexi vagyok! Olyan szürkén látok mindent! És tényleg meleg! Kisegítesz belőle? Alig kapok levegőt!”

„Várj egy kicsit! Bírj ki még néhány percet! Mutassuk meg anyádnak! Jó nagy meglepetés lenne!

„Igazad van! Menjünk le!” Vihogott Aliz.

„Hogy tetszem anya?” hallotta lánya hangját Olga, és amikor hátrafordult, egy teljesen lefátyolozott nőt látott Rabia mellett.

„Ön hogy kerül ide? És hova lett Aliz?” Kérdezte nevetve.

„Megfeketedett!” Mondta Rabia vigyorogva.

„Hogy érzed magad? Kapsz levegőt? Látsz?”

„Teljesen meglepő, de tetszik. Lélegezni nehéz, a látás korlátozott, szinte semmi színt nem látok. És meleg. Mégis tetszik.” Mondta Aliz.

„Kezdődik a kedvenc sorozatod, nem nézed meg? Két rész is lesz!”

„De, csak hangosítsd fel a tévét légyszíves, mert alig hallom! A fátyol tompítja a hangokat!” Mondta Aliz két kesztyűs kezével a füleit érintve. Leült a szőnyegre, Rabia meg melléje. Olga tv nézés közben nézte hátulról fekete fátylas lányát, és  Rabiát, akik tv-zés közben folyton sugdolóztak, és vihogtak. Ezek hamar összebarátkoztak, gondolta magában örömmel. Aztán a film után odafordult a lányokhoz:

„Késő van, jobb lesz, ha mentek aludni, de előbb gyere ide te muzulmán lány! Fordulj körbe, hadd nézzelek meg jobban!” Mondta nevetve. Aliz megmutatta magát a fátyolban és mondta:

„Egész jó viselni! Végignéztem a filmet, és akkor jöttem rá, hogy fátylat viselek, amikor a könnyeket akartam kitörölni a szememből.” Nevetett Aliz. Aztán elköszöntek. Aliz megpuszilta anyja arcát a fátylán keresztül, és visszamentek a szobájukba. Aliz odanyúlt a fátyolhoz, hogy levegye, de Rabia megfogta a kezét:

„Mi lenne, ha ebben aludnál? Én minden éjjel ezt tettem! Nem akarod kipróbálni?”

„Miért ne? Kitűnő ötlet! De előbb fürödni, fogat mosni kellene nem?”

„De igen! Máris kezdheted a fogmosást, fürödni ráérsz reggel, majd korábban kelünk!”

Fogmosás után Aliz levette a cipőit, minden mást magán hagyott, és lefeküdt az ágyába. Elalvás előtt még kicsit beszélgettek. Aliz végig simított magán kesztyűs kezeivel. Nagyon tetszett neki az új hálóruhája!

 

2. rész

Reggel Aliz arra ébredt, hogy Rabia keltegeti. Eltartott pár másodpercig, mire magához tért, és eszébe jutott, még mindig a fátylat viseli. Sajnált kibújni belőle. Ment fürödni, és  Rabiával kettesben reggeliztek. Anyja már elment dolgozni. Aztán futottak az évnyitóra. Az első iskolai nap rövid volt. Évnyitó után még az osztályfőnök tájékoztatta őket a legfontosabbakról, és a többieknek bemutatta Rabiát, aki együtt fog velük tanulni, és most Alizéknál lakik. Azután mindenki hazamehetett. Ahogy hazaértek Aliz odafordult  Rabiához:

„Csináljunk ebédet! De előtte lenne egy kérésem! Beöltöztetnél?”

„Ennyire tetszett tegnap?” Nevetett Rabia.

„Igen! És szeretném ma is viselni!” Vallotta be Aliz.

„Rendben, ha szeretnéd! Örülök neki, hogy tetszik neked, és most főzünk valami arab ételt. Én leszek a szakács, te pedig a segédem!” Mondta Rabia, és elkezdte föladni a fátylat Alizra. Megnézték mi van otthon a főzéshez, Rabia talált eleget ahhoz, hogy egy egyszerűbb ételt megfőzzön. Aliz fátylában boldogan segített neki. Az étel kellemes illatú volt. Megterítettek és asztalhoz ültek. Aliz le akarta venni a fátylát az evéshez, de Rabia rászólt:

„Próbálj meg fátyolban enni! Én is mindig így szoktam! Bal kezeddel emeld meg kicsit a fátyladat, jobbal meg vidd az ételt a szádhoz! De ne mutasd az arcodat! Nagyon jó!” Mondta, amikor Aliz ügyesen enni kezdett.

„Ez finom volt! A maradékot tegyük el anyának!” Mondta Aliz, megtörölve a száját a niqab mögött. Elpakoltak és elmosogattak. Rabia kedvtelve nézegette a fátylas Alizt.

„Te Aliz! Mit szólnál, ha elkezdenélek arabul tanítani? Sokkal hitelesebben játszhatnád az arab lányt! És mondhatom, hogy barátnőm?”

„Örülnék neki barátnőm! Nagyon jó ötletnek tartom! És először egy jó köszönést taníts meg, hogy anyát azzal fogadhassam!”

Rabia megtanított neki egy arab köszönést is. Nem volt bonyolult.

„Aztán vacsorára megmutathatod, milyen ügyesen eszel fátyolban. Igazi arab lányt faragok belőled a végén. Most pedig mosolyogj!” És a telefonjával csinált pár fotót Alizról. Aztán babrált valamit a telefonnal.

„Elküldtem a képeket apámnak, és egy pár sorral kiegészítettem. Már lájkolta is! Látod ő sem lát problémát. Sőt tetszik neki, amit csinálsz!” És megölelte fátylas barátnőjét. Amire Olga hazaért jól átbeszélték, mit fognak csinálni. Aliz megtanult pár mondatot arabul. Egész színdarabot állítottak össze. Mindent úgy csináltak, ahogy eltervezték. Aliz meghajolt Olga előtt fátylában, és arabul köszöntötte.

„Mit mondott?” Kérdezte Olga  Rabiát meglepetten.

„Legyen üdvözölve a ház ura! Mivel most az leszel.”

„Most Aliz úgy fog viselkedni velünk szemben, mintha férfiak lennénk.” És mondott neki valamit arabul. Aliz arabul válaszolt, és meghajolt. Aztán megterített két személyre, és hozta a vacsorát. Meghajolt Olga előtt, és eléje tette, ami Rabia főztjéből megmaradt. Aztán Rabia előtt is meghajolt és neki is tett ételt. Aztán állt mögöttük nem messze.

„Együnk! Az arab nő majd eszi a maradékot, ha mi férfiak végeztünk.” Kuncogott Rabia.

Olga élvezte az előadást. Amikor végeztek az evéssel, felálltak az asztaltól és Aliz ült le.

„Wow!” Mondta Olga, ahogy Aliz a fátylában evett. Aztán rendet rakott és elmosogatott, leült a szőnyegre, és olvasta hangosan a koránt. Majd felállt, és meghajolt  Rabiával együtt, jelezve hogy vége az előadásnak.

„Igen! Ezt megnézném minden nap!” Mondta elégedett mosollyal Olga.

„Ahogy parancsolod uram!” Hajolt meg felé Aliz.

„Csak vicceltem! De az előadás nagyszerű volt!”

„Nekem is tetszett, és szívesen megcsinálom akár minden este!” Hallatszott Aliz hangja tompán a fátyol mögül.

„Ahogy akarod! Nekem jó lenne, úgyis fáradt vagyok általában. De ugye nem te főztél?”

„Nem! Az én voltam! De Aliz segített.” Fogta meg fátylas barátnője kesztyűs kezét Rabia.

Aztán nézték a tv-t, és beszélgettek.

„Aliz te tényleg arabul beszéltél és imádkoztál? Vagy csak úgy hangzott?

„Tényleg arabul beszélt, én tanítottam neki. Igaz, a koránt olvasni nem tudja, ott is csak a pár betanult mondatot mondta.” Válaszolta helyette Rabia.

„Nagyon jól áll neked a fátyol! Még a végén arab lány lesz belőled!” Nevetett Olga.

„Én is ezt mondtam neki.” Helyeselt Rabia.

„Igazán? Talán arab lánynak látszom?” Kérdezte fátylas fejét kissé oldalra hajtva Aliz, kesztyűs kezeit csípőjére téve. Mindnyájan nevettek.

Aliz megint a fátylában aludt, és örült neki. Másnap kedden, az iskolában az első óra előtt osztálytársak köréjük álltak, és kérdezgették őket.  Rabiát a korábbi életéről, Alizt meg arról, hogyan élnek együtt, összebarátkoztak-e. Végül az osztályfőnök javasolta, hogy másnap Rabia tartson egy egész napos előadást otthoni életéről kultúrájukról, vallásukról.

„Aliz segítesz nekem? Kicsit bővítve előadjuk, amit Anyádnak. Rendben?”

„Persze! Miért ne?” Bólintott Aliz.

Hazafelé bevásároltak, és most Aliz főzött egy arab ételt Rabia receptjei közül. Fátylában sürgölődött a konyhában, kesztyűs kezeivel készítette a vacsorát. Barátnője segített neki közben tanította arabul. Mire Olga hazaért, kész volt a vacsora. Megint eljátszották az előadást, elmesélve, hogy most Aliz főzött.

Másnap az osztálytársakat egy fekete fátyolba burkolt lány várta. Mindenki azt hitte Rabia az, és hogy bemutatja nekik az otthoni ruháját és a fátylat. Aztán mindenki meglepetésére belépett Rabia, és így szólt:

„Bemutatom nektek a barátnőmet, Alizt! Aliz köszönj szépen a lányoknak!”

Aliz meghajolt a lányok felé, és arabul köszönt. Tátva maradt a szájuk. Majd megmutatta, hogyan eszik fátyolban. Nagy sikerük volt. A lányok kérdezgették Alizt, milyen érzés a fátyolviselés. És beszéljen hozzájuk arabul. Rabia fordította az arab mondatokat. Hozott még egy niqabot, a bátrabbak fel is próbálták. Az osztályfőnök meg filmre vette az egészet.

„Feltenném a honlapunkra, ha nincs ellenetekre! És köszönöm! Nagyszerűen sikerült az előadásotok!”

Aliz nagyon örült a sikernek. Olyan jól érezte magát, hogy ő volt a figyelem középpontjában, hogy mindenki kérdezgette, simogatta a fátylát. Csak nézte osztálytársnőit a vastag niqabon keresztül és vigyorgott, tudva, úgy sem látja senki. Örömmel viselte a tanítás végéig.

Iskola után így szólt Rabia:

„Mit szólnál ahhoz, ha nem öltöznél át, hanem így mennénk haza?”

„Fátyolban? Arról volt szó, hogy ma is vásárolni megyünk!”

„Pontosan, de így hamarabb hazaérünk, és otthon meg úgyis belebújsz!”

„Az igaz. De nem szeretném, ha valaki felismerne!” Mondta Aliz.

„Néztél már tükörbe? Ugyan ki ismerne fel? Ebben a fekete fátyolban mindenki csak egy szigorúan vallásos muzulmán lányt lát benned. Mostantól csak arabul beszélek hozzád, higgye csak mindenki, hogy tényleg arab vagy. Kérdezz bátran, ha nem értesz valamit, de csak arabul, vagy súgva. Legyen teljes az illúzió!”

Fura érzés volt Aliz számára, hogy idegenek előtt is fátylat visel. Nézte a szürkévé vált világot a vastag fátylán keresztül. A kezdeti félelme megszűnt, és élvezte, hogy bámulják.

„Imádom, hogy bámulnak!” Súgta Rabia fülébe.

„Na látod! Milyen jó, hogy nem öltöztél át!”

A piacon inkább Rabia válogatott, mert a vastag fátyolban Aliz elég rosszul látott. Az egyik kofa megkérdezte:

„Ő a barátnőd? Ennyire vallásos?”

„Igen! Rabia arab cserdiák az iskolánkban, nálunk lakik, és a barátnőm is. Ő nagyon mélyen vallásos muzulmán lány.” Mondta Rabia, majd Alizoz fordulva arabul is elmondta.

„Ó! Hát érezd jól magad, és ha hazamész, meséld el, mit láttál nálunk!”

Rabia ismét arabra fordította, amit az asszony mondott (persze nem volt szükség erre, de így volt tökéletes a játék). Aliz odafordult, és meghajolt.

„Nagyon jól csináltad! Tényleg arab lánynak nézett!” Súgta Rabia a fülébe.

„Az a vicces, hogy annak is érzem magam!” Súgta vissza.

Egy óra múlva otthon voltak, és főzték a vacsorát. Természetesen ismét arab ételt. Rabia nagyon sok receptet ismert. És Aliz egyre jobban főzött, és az arab tudása is bővült.

Aliz számára már természetes volt, hogy az iskolát leszámítva fátylat visel

 

3. rész

„Beszéltem az igazgatónővel, és az osztályfőnökkel is. Felvetettem, hogy esetleg fátyolban járnál iskolába. Nem ellenezték. Mit szólsz hozzá?” Kérdezte Rabia.

„Miért ne? Meglátjuk, mit szólnak hozzá a többiek. És mit szól anya?”

„Felőlem! Ha annyira szereted, viseld ott is, hiszen itthon mindig ebben vagy!” Mondta Olga.

Hétfőn az osztálytársak meglepetésére Aliz fátyolban jelent meg. Kérdezgették miért, ő meg mondta, azért mert tetszik neki. Hamarosan mindenki megszokta, hogy Alizt csak fátyolban látják. Ha  Rabiával beszélgettek, mindig arabul tették.

Egyszer az iskolából hazafelé mentek Rabiával, aki meghívta egy étterembe.

A pincérnő is arab asszony volt, de a ruháján nem látszott.

„Elnézést a halal szabályoknak is megfelel az étel, amit felszolgálnak? Mert a barátnőm nagyon vallásos!” Mondta Rabia.

A pincérnő bólintott, és átadott nekik egy-egy étlapot.

„Az étterem tulajdonosa arab ember. Itt vannak a halal ételek.” Miután választottak, elment, és hamarosan hozta a megrendelt ebédeket. Aliz még sosem evett fátyolban, kesztyűben, nyilvános helyen. Először zavarta, hogy mindenki őt nézi, de aztán még tetszett is neki. Magában vigyorgott, hogy mit bámulnak ezen a fekete fátylas arab lányon. Evés közben arabul beszélgettek. Otthon Rabia új játékot eszelt ki. Aliz arab nő, aki csak arabul tud. Rabia volt a tolmács. Olga nehezen szokta meg, hogy Aliz csak arabul beszél, és Rabia fordít neki, aztán amit ő mond, lefordítja Aliz számára arabra, de belement a játékba. Az őszi szünet előtti nap megjelentek Rabia szülei, hogy a szünetre hazavigyék a lányukat.

„De én nem akarok most hazamenni! Nagyon jól érzem magam itt fátyol nélkül! Vigyétek haza Alizt! Ő úgyis szereti viselni!” Mondta nekik.

„Aliz mit szólsz hozzá? Ugye még sohasem jártál Szaúd-Arábiában? Most itt az alkalom! Te lennél a lányunk: Rabia! Feltéve, ha anyád elenged!” Mondta Nera.

„Miért ne engedném? Úgyis olyan már, mint egy arab lány!” Nevetett Olga.

Másnap már fent ültek a repülőn. Aliz, mint Rabia, teljes fátyolban “apja” és “anyja”, (aki szintén fátyolt viselt), között. Az arab légitársaság nem sokat kérdezett. A papírok rendben voltak, egy arab diáklány utazik haza a szüleivel. A szünet ideje alatt úgy élt, mint egy igazi muzulmán lány. „Anyjával” bevásároltak a piacon, végezték a házimunkákat, összebarátkozott Rabia húgával, Latifával, akivel egy szobában aludtak. Hamar megtanulta, hogy itt a nők csak másodosztályú állampolgárok, csak az “apja” kíséretével hagyhatta el a házat, a buszon csak hátul a nők számára fenntartott részben utazhatott, ha be akart menni egy ajtón, a férfiakat előre kellett engednie, és még meg is hajolnia előttük. Állandóan fátylat viselt, pedig a hőség szinte elviselhetetlen volt. Az arab nyelvtudása tökéletes lett. Elalvás előtt mindig beszélgettek Latifával, aki kíváncsi volt otthoni életére, hogy érzi magát náluk, megszokta-e a fátylat. Ő szívesen válaszolt neki, jól érzi itt magát, a fátyolviselés nem gond, csak a meleg. Mesélt otthoni életéről, mielőtt Rabia odajött volna, és hogy utána mennyire megváltozott minden. Latifa meglepve, de örömmel hallotta, hogy otthon is fátylat visel, és hogy arab nőt játszik, akinek tolmács kell. Nevettek ezen. Amikor lejárt a szünidő, Latifa odajött hozzá, és átölelte:

„Úgy sajnálom, hogy elmész! Bárcsak itt maradnál velem Rabia!” És fátylas fejét Aliz fátylához nyomta.

„Megígérem, hogy visszajövök, ha a szüleink is beleegyeznek!” Mondta Aliz.

„Rajtunk nem múlik, ha anyád elenged, a téli szünetet is itt töltheted!” Bólintottak a “szülei”.

„Jó lenne!” Mondta Aliz és Latifa egyszerre, és elnevették magukat.

Otthon folytatták a régi játékukat: A fátyolos arab lány és a tolmácsa. Aliz külön engedéllyel, már az órákon is csak arabul beszélt. Az óraközi szünetekben is Rabia tolmácsolt neki, ha valakivel beszélgetett. Érdekes módon ezt a többiek is jó játéknak találták, és egyre többször álltak le velük beszélgetni. Már mindenki csak az arab lányként, vagy a muzulmánként emlegette. A tanárok is és diáktársai is csak Rabiaként hívták.  Rabiát meg Aliznak. Otthon Olga is  Rabiának szólította már, és úgy bánt vele, mintha ő lenne a vendég. A barátnőjét pedig Aliznak, vagy lányomnak szólította. Aliznak ez eleinte furcsa volt, de hamar megszokta, és utána már nem zavarta. Az egyik pénteken, amikor az iskolából hazaértek, látta hogy a nagymamája, Tamara van náluk vendégségben.

“Szervusz Aliz! Hát te ki vagy?” Kérdezte Aliztól.

„Ő Aliz osztálytársa Rabia. Vendég arab diáklány. Csak arabul beszél, de Aliz tud fordítani!” Mondta Olga.

Aliz éppen csípősen válaszolni akart, amikor Olga Rabiához fordult, súgott neki valamit, ő pedig arabul mondta:

„Nagymamád váratlan látogatása kicsit megváltoztatta a dolgokat. Nem mondhattuk neki, hogy fátylat viselsz! Azt hiszi én vagyok te, mert rosszul lát. És mostantól csak arabul beszélj!” Látva a nagymama kérdő tekintetét, ezt mondta neki:

„Elmagyaráztam Rabiának, hogy ki vagy, és hogy a hétvégét itt töltöd.”

„Ez így nincs rendjén akkor sem! Ő az én nagymamám!” Mondta Aliz idegesen arabul.

„És hogyan magyarázzuk el neki a fátyolviselést?” Kérdezte Rabia arabul, majd a nagymamához fordult:

„Bocsánat, de Rabia mélyen vallásos, mint látod, hiszen bent nők között is fátylat visel, és úgy látszik haragszik, mert talán rossz, sértő szót használtam valahol.”

„Ne haragudj rá Rabia! Ő nem született arab, és nem muzulmán, mint te. Csak eltévesztette. Nem akart sértő lenni!” Mondta Tamara, Rabia meg lefordította arabra.

„Nos rendben! Akkor játsszuk végig ezt a játékot a hétvégén!” Folytatta arabul Aliz.

„Már nem haragszik, Sőt megengedte, hogy megnézzed, hogyan eszik a fátylában! Mindjárt ebéd!” Fordította szándékosan félre Rabia.

Tamara kíváncsian nézte, hogyan eszik Aliz a fátyolban.

„Sohasem veszi le?” Kérdezte csodálkozva.

„De! Ha fürdik.” Mondta Rabia.

„Úgy érted ebben is alszik?

„Igen! Mivel egy szobában alszunk, tanúsíthatom!”

„Elképesztő! Hogy lehet így élni?”

„Ha neki így jó, nekünk is!” Rántotta meg a vállát Rabia.

Tamara egész hétvégén figyelte az arab lányt, aki fekete fátylat és kesztyűt viselt folyamatosan. Odaintette  Rabiát.

„Aliz! Szeretnék beszélni ezzel a muzulmán lánnyal mielőtt elmegyek! Segítesz?”

„Természetesen!”

„Rabia! Jól érzed itt magad Alizéknál? Összebarátkoztatok? Mi van az iskolával? Ott is fátylat viselsz? Tudsz tanulni benne? Nem volna elég az utcán viselni?”

Rabia lefordította Aliznak (mintha szükség lett volna rá).

„Azt hiszem, ideje volna befejezni ezt a játékot, nem gondolod? Szegény nagyit becsapjuk. Ha elmondanánk az igazságot, csak jót nevetne rajta.” Mondta Aliz arabul Rabiának.

„Rabia jól érzi magát nálunk. Barátok lettünk, szinte az első percben. Iskolába jár velem, ott is viseli. Én tolmácsolok neki és jól tanul. Náluk nagyon szigorúak a szabályok, ezért állandóan viselnie kell.”

„Értem! És mi a helyzet az ételekkel? Ízlik, amit Olga főz? Vagy inkább arab ételt eszel?”

„Nem értek ezzel egyet. Igaz, tetszik ez a fátyolviselés, meg hogy játszhatom az arab lányt.” Rázta fátylas fejét Aliz.

„Nincs semmi probléma. Ízlik neki amit főzünk, de már ő is főzött nekünk arab ételt” Mondta Rabia, és nem is hazudott.

„És a szüleid? Nem aggódnak miattad? Könnyen elengedtek?”

„Erre én is megfelelhetek! Ez jutalom volt, az ottani jó tanulmányi eredményért. És aggódtak, mint minden szülő, de most jött vissza az őszi szünetről, ha nem akarták volna, hogy jöjjön, nem lenne itt!” Mondta Rabia a nagymamának. Aliz elgondolkozott. Ez igaz! Ha Ali és a felesége nem akarták volna elengedni, mit tehetett volna? Hogy jöhetett volna haza?

Tamara összepakolta a holmiját és elköszönt mindenkitől. A taxiból visszanézve látta, hogy integetnek utána. Egy fekete fátylas lány is a kesztyűs kezével.

Aliz bement a szobájába és meglepetésére egy levelet talált az ágyán:

„Kedves Aliz!

Köszönöm szépen az előadást, szép volt! Tudod, nagyapáddal évekig dolgoztunk a közelkeleten, és még nem felejtettem el teljesen arabul. Ha szereted viselni a fátylat, viseld nyugodtan. Én támogatlak benne! Igazán jól áll neked! És nem is látok annyira rosszul!

Csókollak: Nagyanyád Tamara”

Aliz elnevette magát, és odaadta a levelet a többieknek, akik szintén nevetni kezdtek.

”A nagymamám végig tudott mindent! És tetszettem neki a fátyolban!” Nevetett Aliz.

 

4. rész

Aliz odafordult Rabiához:

“Észrevettem, hogy mióta csak arabul beszélek, azóta felejtem a saját anyanyelvemet! Néha nem jut eszembe egy-egy szó, és időnként úgy érzem tényleg tolmácsolnod kell nekem.”

“Hagyjuk abba? Szeretnél kibújni fátyolból, és a régi életed élni?” Kérdezte Rabia.

“Ezt nem mondtam! Tudod, hogy szeretem viselni!”

“Akkor semmi baj! Szívesen fordítok neked! És mivel te viseled az én ruháimat, én meg kölcsön venném a tieidet! Én lennék Aliz, te pedig Rabia! Rendben?”

“Ahogy gondolod! Nekem most úgy sincs rájuk szükségem. És az ékszereim is viselheted. Eddig is Rabiaként bánt velem mindenki!” Mondta vegyes érzelmekkel.

“Na akkor gyere ide Rabia, látom egy kicsit szomorú vagy!” Mondta és átölelte a fátylas lányt, a szemébe nézett a niqabon keresztül.

“Szeretném, ha segítenél! Olyan frizurát akarok, mint a tied!”

Amikor Olga hazaért, látta, Rabiát Aliz ruhájában, fülbevalójával, karkötőjével, karórájával és nyakláncával. Frizurája is Alizéhoz hasonlított, még a színét is olyanra festette.

“Szia Aliz! Jól nézel ki! A sminked is jó! Merre van Rabia? Menjetek el bevásárolni!”

“Köszönöm! A szobában van. Rabia!  Megyünk vásárolni!” Mondta Rabia a fátylas barátnőjének.

Aliz fekete fátylában követte Rabiát. A niqab sűrű rétegein át nézte a környezetét.

Barátnője így szólt hozzá:

“Rabia! Holnap a te ruhádban megyek iskolába oké?” Aliz csak bólintott.

Rabia az iskolában sorra összebarátkozott Aliz régi barátnőivel. Alizt kicsit elhanyagolta, de ő annyira hozzá volt szokva, hogy tolmácsol neki, úgy érezte, a nyelvtudása már nem elég jó, hogy beszélgessen másokkal, így inkább nem szólt senkihez.

A téli szünetre megint megjöttek Rabia szülei, de meg sem kérdezték a lányukat, haza akar-e velük utazni, csak szóltak Aliznak, hogy csomagoljon, mert várja őket a taxi. Aliz szó nélkül csomagolt, és már mentek is a repülőtérre. Haza érve egy fátylas alak szaladt eléjük, és átölelte a szintén fátylas Alizt.

„Rabia! Drága nővérem! Úgy örülök, hogy megint itt vagy!”

„Én is örülök, hagy láthatlak Latifa húgom!” Nézett rá Aliz a niqabján keresztül.

Aliz egy szigorú muzulmán nő életét élte. A legnagyobb gondja a meleg volt. A fekete fátyol ráadásul szívta magába a meleget. A házból csak az „apja” kíséretében léphetett ki. Fejét lehajtva követte. Ő csak egy volt a muzulmán arab nők közül. Ha vásárolni voltak, hazafelé mindkét kezében nehéz csomagokkal követte „apját”, aki üres kézzel ment előtte. Egyszer egy férfi nekiment, és fellökte.

„Hülye fekete szar! Nem látsz a szemedtől?” Kiabált vele a férfi. Ő meg lehajtott fejjel hallgatott, majd összeszedte a szétgurult árukat.

„Miért nem vigyázol lányom?” Korholta „apja”, és hiába mondta volna, hogy a férfi jött neki, és a fátyol miatt ő nem is látta. Ő csak egy arab nő volt, akinek egy férfival szemben úgysem lehet igaza. És mégis itt jobban érezte magát. A „húga” olyan kedves volt, az „anyja” segítőkész. És ő is segített neki, amiben csak tudott. Iskolába is járt. Nem csak a koránra tanították, hanem háztartási ismeretekre is, és hogy hogyan szolgálja leendő férjét, nevelje gyermekeit. Eleinte furcsa volt neki, hogy háziszolgát akarnak nevelni belőle, de az osztálytársai szerint az a természetes, hogy a férfiak uralkodnak a nők felett. Aztán letelt a szünidő.

„Szia Rabia! Hogy telt otthon a kéthetes szünidő? Jól érezted magad apáddal, anyáddal és a húgoddal?” Kérdezte Olga, miután Ali és Nera elköszöntek. Rabia lefordította Aliznak arabra.

„Köszönöm jól!” Válaszolta Aliz arabul meglepetten. Eddig is Rabiaként kezelték, de hogy nem ez az otthona, hanem a Szaúd-Arábiai, ez új volt. És az is, hogy a német szavakat alig értette.

„Gyere Aliz, hagyjuk magára Rabiát!” Mondta Olga, és miután Rabia lefordította, kimentek a szobából. Aliz leült a szőnyegre. Legszívesebben visszarepült volna! Odament a tükörhöz, és nézte a fekete fátylas arab lányt benne. Most már végleg ő lesz Rabia? Nem volt biztos benne, mit is akar. Az iskolában egy hónap múlva megkapták a félévi bizonyítványt. Neki Rabiáét adta oda az osztályfőnök:

„Gratulálok Rabia! Igazán jól tanultál, és sajnálom, hogy hamarosan visszamész, de nemsokára lejár a hat hónap. Miután a szüleid hazavisznek, remélem, szép emlékekkel gondolsz majd ránk!” Rabia lefordította neki arabra. A fordítás nélkül alig értette meg, amit mondtak neki. Csak hallgatott, és bólintott.

„És Aliz! Itt a te bizonyítványod is! Neked is gratulálok! És köszönöm, hogy erre az időre otthont adtatok Rabiának!”

„Gyere Rabia van még egy kis dolgunk, mielőtt hazamegyünk!” Fogta meg a fátylas „Rabia” kesztyűs kezét „Aliz”.

„Hová megyünk?” Kérdezte „Rabia”.

„A mecsetbe! Itt az idő, letenned a sahadát! Az imám már vár! Ne várakoztassuk meg!” Az imám és felesége ott várták őket a mecset előtt. Bevezették egy kisebb imaterembe, ahol „Rabia” letette a sahahadát.

„Gratulálok lányom! Üdvözöllek az igazhívők között Rabia!” Mondta az imám, és meghajolt.

„Én is gratulálok neked nővérem az iszlámban!” Mondta Nubia. És a két fekete fátylas nő átölelte egymást. Otthon várta őket Ali, Nera, és egy hivatalnok.

„Úgy gondoltuk, adoptálunk téged, és végleg hazaviszünk. A húgod alig várja, hogy ismét együtt legyetek. Írd alá apapírokat! Már csak a te aláírásod hiányzik.” Mondta Ali.

„Rabia” odament, és szó nélkül aláírta. Már meg sem lepődött, azon sem, hogy kizárólag arabul beszélnek hozzá. Már ez lett a természetes számára.

„Köszönöm lányom! És most siessünk, le ne késsük a repülőt!” Ölelte át Nera.

„Rabia” nézett kifelé a taxiból a niqabján keresztül. Most már tényleg egy muzulmán arab lány lett. Ez már nem játék, ez a valóság. „Anyja” megfogta a kezét és a fülébe súgta:

„Nem csak Latifa örül neki, hogy hazajössz velünk lányom. Mi is! Ha elvégzed az iskolát, szerzünk neked egy nagyszerű férjet!”

„Köszönöm anya!” Mondta „Rabia”. Fátylas fejét „anyja” vállára hajtotta, és arra gondolt milyen lesz az élete muzulmán feleségként. Hazaérve kinyílt az ajtó, és egy fátylas alak repült a nyakába:

„Rabia! Tudtam hogy visszajössz! Úgy örülök neked! Anya mindent elmesélt telefonon! Most már igazán a nővérem vagy!” Mondta Latifa, és boldogan átölelte.

 

Utószó

„Rabia” számára új élete Szaúd-Arábiában természetes lett.  Az iskola elvégzése után „szülei” férjhez adták. Tíz év alatt nyolc gyereket szült a férjének. Hat lányt és két fiút. A régi német életére, hamarosan csak mint álomra gondolt. Alig egy-két német szóra emlékezett. Soha senki nem látta a fekete fátyol nélkül. A házat csak akkor hagyta el, ha a mecsetbe ment, vagy vásárolni. És mindig a férjével. Egyszer úgy húsz év múlva a férje magával vitte egy európai üzleti útra. Egy tolmácsnő jött oda hozzá. Az asszony németül mondott valamit, de ő csak értetlenül nézett rá fekete fátylán keresztül.

„Rabia te vagy az? Én vagyok Aliz! Osztálytársak voltunk! Barátok! Egykor te voltál Aliz a keresztény lány, és én Rabia! Nem emlékszel?” Szólt most már arabul az asszony. És a kezét nyújtotta.

Ő csak a fejét rázta. Nem emlékezett az asszonyra. Kesztyűs kezeit a háta mögé rejtette. Nem akart kezet fogni egy félmeztelen (fátyolnélküli) nővel. Megrázta fekete fátylas fejét, megfordult, és ment a férje után.


Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s