Az ikrek

Az ikrek

T_G

Version for “Tales of the Veils” website.
Not for reproduction on other websites or in any other publishing format without author’s permission.

 

Ana és Inez háromévesen vesztették el szüleiket és mivel más rokonaik nem voltak, egy Madrid melletti gyermekotthonba kerültek. Itt ők lettek a gondozónők rémálmai. Különösen Ana, aki soha nem fogyott ki az ötletekből, ha bosszantani szerette volna őket. Ikertestvére pedig mindenben segített neki. A két lány külsőre szinte teljesen egyforma volt, a személyiségük azonban nem. Inez úgy csüngött a nővérén, mintha az anyja volna, az meg uralkodott rajta.

A direktornő próbálta őket nevelőszülőkhöz adni, de nem járt sikerrel. Ana közölte, csak akkor fogadnak el nevelőszülőt, ha együtt mehetnek el az intézetből. Nem mintha nem akartak volna elmenni innen, csak Ana szeretett volna a testvérén továbbra is uralkodni.

Együtt viszont nem tudtak új szülőket találni nekik. Végül a direktornő cselhez folyamodott. A két lányt egyszerre, de külön nevelőszülőkhöz adta. Ana tiltakozott.

„Emlékszel mit mondtál? Ha együtt mehettek el, elfogadod. Most együtt mentek el. És légy jó lány, mert ha téged vissza is hoznak, attól még a testvéred nem lesz itt!” Mondta az asszony.

Nem szerette Anát. Ezért számára szigorúbb szülőket szánt. Egy muzulmán házaspárt, akik Gibraltárhoz közel laktak, és akiknek a férj hibájából nem lehetett gyerekük. Omár és Miriam rendes emberek voltak. Kettős állampolgárok, mert a spanyol mellett az eredeti Szaúdi állampolgárságot is megtartották. És szeretettel fogadták az akkor már öt éves Anát, aki inkább velük ment, mint hogy az otthonban maradt volna a testvére nélkül.

Inez új szülei északról, a francia határról jöttek. Fülöp, és Izabel ingatlankereskedők voltak, és nekik sem lehetett saját gyerekük. Az öt éves Ineznek nagyon örültek. Évente egyszer találkoztak valamelyik tengerparti üdülőhelyen. Ilyenkor a lányok négy hétig ismét egymásra találtak. Játszottak, nevetgéltek. És bosszantottak mindenkit, akit csak lehetett. Ana tréfából arabul tanította Inezt, amit ő már folyékonyan beszélt, mert új szülei megtanították neki.

Minden rendben ment.

Hat évig.

Aztán Omár és családja visszaköltöztek Szaúd-Arábiába. Ana sorsa nehezebbé vált. Bár addigra megkedvelte új szüleit, de most már kötelezően viselnie kellett a földig érő abaját, és a hidzsábot. Nem szerette hordani őket. Ráadásul a nevét is megváltoztatták. Most már mindenki számára Anissa lett.

„Arab lánynak arab nevet!” Mondta Miriam mosolyogva.

„De én nem vagyok arab!” Tiltakozott Ana/Anissa.

„Dehogynem lányom! Akinek apja, anyja arab, maga is az!”

A spanyol iskola után furcsa volt a szaúdi iskola, de Anissa hamar összebarátkozott az új osztálytársaival. Csupa lány. Ebbe az iskolába csak lányok jártak. Az évenkénti közös nyaralást még megtartották, de már csak két hétig tartott. Cserébe Anissa kikönyörögte a szüleinél, hogy Anának szólítsák, és európai ruhát viselhessen, legalább arra a két hétre. Aztán tizenkét évesen anyja az arca elé kötötte a niqabot. A lehető legrosszabb születésnapi ajándék, gondolta Anissa.

Legszívesebben letépte volna magáról. A fekete niqab szinte a teljes arcát eltakarta, csak a szeme látszott egy kis résen keresztül.

„Te már nagylány vagy Anissa! El kell takarnod az arcodat!” Mondta az anyja szigorúan.

Két év múlva, mire megszokta a fátylat, ismét költöztek. Az új otthonuk még szigorúbb környezetben volt. Az új fátyol, amit viselnie kellett, az úgynevezett háromrétegű niqab volt. Ez már a szemét sem engedte látszani. Ó hogy gyűlölte. Veszekedett is gyakran a szüleivel, mert elvárták tőle, hogy otthon is viselje és húzza mind a három réteget a szeme elé. Ráadásul most már kesztyűt is kellett a kezeire húznia.

„Nézzetek rám! Mintha nem is ember volnék, hanem csak egy fekete szellem! Néha arról álmodom, hogy leveszem magamról a fekete ruhákat, a fátylat, és nincs alatta senki!”

„Hát akkor ne vedd le magadról! Mostantól benne fogsz aludni is, mint a legtöbb arab lány a te korodban! És pont úgy nézel ki benne, mint egy rendes tisztességes muzulmán lány! Ezt fogod viselni lányom, és ez nem kérés, hanem parancs!” Mondta az apja mérgesen, és kiment a szobából.

Anissa legszívesebben elmenekült volna. Miriam odament, és megsimogatta a lánya fátyolos fejét.

„Nem olyan rossz ez lányom! Látod, én is viselem, és semmi problémám nincs vele! Hidd el, vannak sokkal szigorúbb dolgok is. Tudod mit Anissa? Rávesszük apádat, beszéljen meg egy találkozót a testvéreddel, és a szüleivel. Úgy sem találkoztatok már több mint két éve.”

„És akkor megint viselhetek normális ruhákat?” Kérdezte Anissa remélve, hogy megszabadulhat a fátyoltól, és a fekete ruháktól.

„De hát most is normális ruhákat viselsz! Természetesen ott is ezeket fogod hordani.” Mondta neki Miriam.

Nagyszerű, gondolta elkeseredve Anissa. Majd Inez jól kiröhög.

Amikor egy hónap múlva találkoztak a szálloda recepciójánál, Inez tényleg kinevette.

Inez letette a csomagjait, és a testvérét kereste, aki korábban érkezett, mint ő.

Egy muzulmán lány jött oda hozzá, fekete fátyolban, teljesen elfedve.

„Szia Inez! Gyere, megmutatom a szobánkat!” Jött a nővére hangja a fátyol mögül.

„Jól nézel ki a fátyladban te arab lány! Jól tudom, hogy már nem is Ana a neved, hanem Anissa?” Mondta Inez nevetve.

„Úgy gondolod vicces vagy? Annyira vagyok arab, mint te! Na gyere csak velem!” Mondta haragosan Anissa.

Megragadta kesztyűs kezével a húga kezét és szinte felvonszolta a tiltakozó Inezt a szállodai szobájukba. (A szállodában a szüleik egymás mellett vettek ki három szobát. A lányoknak középen egy közös szobát, aminek kétoldalt ajtaja nyílt a szülők szobái felé.) Odafönt Anissa ráparancsolt a húgára, hogy vetkőzzön le, és ő is vetkőzni kezdett.

„Mit akarsz csinálni?” Kérdezte Inez aggódva.

„Feladom rád a fátylat, aztán meglátjuk, lesz e kedved röhögni!”

Pár perc múlva ott álltak mindketten a tükör előtt. Inez a fekete alsóneműben, abajában, fátyolban, kesztyűben, Anissa pedig Inez ruháiban.

„Na milyen arab lánynak lenni? Ugye hogy nem olyan vicces?” Kérdezte vigyorogva Anissa.

„Egész jó! Nem is gondoltam volna, hogy fátylat viselni ennyire egzotikus!”

„Tessék? Nem mondod komolyan, hogy tetszik neked?” Csodálkozott Anissa.

„De! Komolyan mondom! Persze korlátozza a látást, a hangokat, meleg is, és lélegezni sem könnyű benne, mégis nagyon jó érzés viselni!” Mondta Inez nevetve, pózolt a tükör előtt és kesztyűs kezeivel a fekete fátylát simogatta.

„Neked adom! Viseld helyettem!” Mondta Anissa.

„Itt a szobában, ha ketten vagyunk, miért is ne?”

„Nem bírnád ki benne a teljes két hetet napi huszonhárom órában!” Nevetett Anissa.

„Már miért ne bírnám? Erősebb vagyok, mint gondolod! Sőt talán még élvezném is!”

Anissa odament az ajtóhoz, ami a szobájukat a szülei szobájától elválasztotta, és bekopogott.

„Anya átjönnél hozzánk?

Miriam kinyitotta az ajtót, belépett és a fátyolos lányhoz fordult:

„Tessék Anissa, miben segíthetek?”

„Én vagyok Anissa, ő a fátyolban Inez.” Mosolygott Anissa.

„Jó napot Miriam asszony!” Köszönt Inez a fátyol mögül.

Miriam meg volt döbbenve. Az hogy a fátyol felismerhetetlenné tette viselőjét, az természetes volt. (Ő is viselte, és csak annyi különböztette meg őket, hogy ő kicsit magasabb volt, mint a lánya.) De Anissa, teljesen Inez volt. Persze tudta, hogy ikrek, mégis megdöbbent. Áthívta a férjét is. Omár is meglepődött. Először arra gondolt, ez valami trükk a lányok részéről, azután pedig arra, hogy őt akarják bosszantani. Éppen arról beszélgettek, miért is cseréltek ruhát a lányok, amikor Inez szülei is bejöttek. Rövid beszélgetés után megegyeztek abban, hogy mivel Ineznek úgyis tetszik a fátyol, legyen hát ő Anissa, amíg haza nem kell menniük. Anissa pedig legyen addig Inez. Mindenki egyetértett. Anissa előre örült, hogy fátyol nélkül élhet, fürödhet a tengerben, sétálhat Fülöppel, és Izabellel.

Inez meglepődött, amikor az első este Anissa közölte vele, hogy fátyolban kell aludnia. „Mivel most te vagy Anissa, most neked kell úgy élned, ahogy én éltem! És mostantól csak arabul beszélünk egymással! És szólíts Ineznek!” Mondta Anissa, és élvezte, hogy ismét parancsolgathat Ineznek.

Inez csak bólintott. (Anissától megtanult arabul az évenkénti nyaralások alatt)

Másnap közösen elmentek sétálni. A két férfi sétált elől, utánuk a négy nő. Miriam és Inez fátyolban, Anissa és Izabel divatos nyári ruhákban. Anissa cukkolta a húgát:

„Na te fátylas arab lány! Milyen érzés fátyolban sétálni? Meleged van ugye? Pedig itt nincs is annyira meleg, majd ha hazamész, meglátod milyen izzasztó ez a viselet! És vigyázz, orra ne bukj a földig érő ruhádban!”

„Attól hogy én viselem helyetted a fátylat, még nem váltam arabbá. Te fogsz otthon izzadni alatta, én meg itthon nevetni rajtad!” Vágott vissza Inez. És észre sem vette, hogy arabul vitatkoznak.

„Majd meglátjuk ki nevet a végén!” Mondta baljós hangon Anissa.

„Ti miről vitatkoztok? Nem tudnátok spanyolul beszélni, hogy én is értsem?” Szólt Izabel.

„Arról vitatkozom anya ezzel a buta arab lánnyal, hogy kinek van melege! Hát neki! Ő visel fekete fátylat a napon, nem én!” Mondta Anissa szándékosan anyának szólítva Izabelt.

„Nem is erről volt szó! És nem vagyok buta!” Kezdte Inez, fátylas fejét rázva.

„Csak arab vagy!” Vágott közbe Anissa.

„Nem vagyok arab! Te vagy az arab!”

„Nézzél már tükörbe!” Mondta nevetve Anissa, és egy kirakatüveg előtt megállította a húgát.

„Na szóval ki az arab? Szerintem az, aki fátyolban jár! Te vagy Anissa, én pedig Inez!”

„De ez csak ideiglenes! Két hét múlva nézd meg magad!” Nevetett idegesen a fátyolban Inez.

„Megnézem, ne félj! De téged fog meglepni, amit a tükörben látni fogsz!” Szólt fenyegető hangon Anissa.

Miriam közbeszólt:

„Csend legyen! Eleget vitatkoztatok! Gyertek, leülünk és iszunk valamit! Meghívunk benneteket.” És szólt a férjének, aki bólintott.

A kis étterem egyszerű kerthelyiségében négyszemélyes asztalkák voltak napernyővel. A két férfi leült egy asztalhoz beszélgetni, és intettek a nőknek, hogy üljenek a másikhoz. Anissa leült Izabel mellé, Inez pedig Miriam mellé. Anissa és Izabel egy-egy nagy adag fagylaltot rendelt. Inez is azt akart magának.

„És hogyan akarod elfogyasztani anélkül, hogy összekoszolnád magad?” Nevetett Anissa.

„Hát így!” Mondta Inez és felemelte a fátyla összes rétegét, felfedve az arcát.

„Meg ne lássam ezt még egyszer lányom, mert hozzá varrom a fátylat a ruhádhoz! Örülj neki, hogy apád nem látta, mert akkor azt nagyon megbánnád!” Sziszegte halkan, de fenyegetően Miriam és gyorsan visszarántotta a fátylat Inez arca elé.

Inez megdöbbent. Már nem is tartotta olyan jó ötletnek a fátyolviselést, de nem merte mutatni. A nővére kinevette volna. Milyen két hete lesz? Nem lenne jobb, ha feladná? De akkor Ana, illetve Anissa, két hétig rajta röhögne, ő meg szégyellné magát a gyöngeségéért.

Anissa hangosan nevetett, mintha csak látta volna, mi jár a húga eszében.

„Mi van? Nem tetszik a szigorú fátyolos élet? Jobb, ha hozzászoksz te arab lány! És ez még csak az első nap! Vagy máris feladod te puhány? Még egy napot sem bírsz ki?”

„Ne is törődj Inezzel Anissa! Rendelek neked egy hideg kólát, jó lesz lányom?” Kérdezte békülékeny hangon Miriam, megfogva a fátylas lány kesztyűs kezét.

Inez bólintott. Még nem szokta meg, hogy Miriam lányomnak szólítja, és hogy mindenki Anissaként bánik vele. Miközben itta a kólát a vékony műanyagcsövön keresztül, észrevette, hogy mindenki őket nézi. Sétálás közben is feltűnt neki, milyen sokan bámulják őket. Nem sok fátylas nőt lehetett látni ezen a környéken, és azok sem ilyen szigorú fátylat viseltek. Csak ő és az anyja viselte a háromrétegű niqabot az egész városban.

Anyja? Miért gondol így Miriamra? Neki Izabel az anyja!

A két férfi felált. Omár fizetett, és visszasétáltak a hotelbe.

Inez napjai lassan teltek. Együtt sétált Omárral és Miriammal, vagy megnéztek egy mecsetet (péntekenként ott imádkoztak), kiállítást. Ötször imádkozott velük minden nap. Őt Anessának, vagy lányomnak szólították, ő pedig őket anyának és apának. És mindig arabul beszélgettek, mintha Inez arab lány volna.

Egyszer elmentek egy hajókirándulásra. Inez nagyon élvezte. Fekete fátylát lobogtatta a szél. Egy arab férfi jött oda hozzájuk.

„Önök egy nagyszerű arab család! Bárcsak az én lányom is olyan lenne, mint az önöké!”

Mondta a férfi elismerően, meghajolva Omár felé.

Inez meglepődött, hogy a férfi őt is arabnak gondolja. Persze a fátyolban annak is látszik. Az nagyon tetszett neki, hogy megdicsérték. Az viszont nem tetszett neki, hogy új szülei elvárták, hogy naponta ötször együtt imádkozzon velük. Miriam a koránból olvasott neki, miközben Anissa a tengerben fürdött Izabellékkel. Inez rájött, rossz cserét csinált.

Anissa is csak arabul szólt hozzá, és azt akarta, hogy Inez is csak arabul beszéljen. És ha Anissa akart valamit a húgától, azt meg is kapta.

„Úgy illik egy arab lányhoz, hogy arabul beszél!” Vigyorgott Anissa.

„Nem vagyok arab!”

„Ne kezd már megint, vagy odalöklek a tükör elé, hogy lásd ki is vagy valójában!” Mondta Anissa.

Ott szekálta a húgát, ahol csak tudta:

„Megyünk anyával és apával a strandra. Nem jössz velünk? Ó! Nem úgy vagy öltözve!”

„Idenézz milyen csinos piros ruhát vettem! Persze te csak a feketét szereted!”

„Mit szólsz az új napszemüvegemhez? Persze neked nem kell. Elég vastag a fátylad!”

„Láttam egy fekete fátylas arab lányt, akit ketten támogattak, mert napszúrást kapott. Nem te voltál?”

Inez alig várta, hogy lejárjon a két hét. Anissa nagyon dühítően tudott viselkedni.

Amikor lejárt a két hetes nyaralás, Anissa váratlanul azt javasolta, hogy Inezt vigyék haza helyette a szülei. Odament Inezhez, és két kezével megfogta annak fátyolos fejét.

„Nézd Inez! Te úgyis szereted viselni a fátylat. Elmész a szüleimmel Szaúd-Arábiába és iskolakezdésig náluk maradsz!” Mondta parancsoló hangon Anissa.

„Eszemben sincs! Két hétig viseltem helyetted és tetszett is. Legalábbis először, de elég volt.” Ellenkezett Inez és próbált a fejével nemet inteni, de a nővére kezei olyan erősen tartották, hogy meg sem tudta mozdítani.

„Most kipróbálhatod milyen az arab lányok élete. Amikor a nap izzó hője forrósítja fel fekete fátyladat, és te izzadsz alatta. Szeptemberig, amíg az iskola elkezdődik, ott lennél velük. Bólintsál rá, ha beleegyezel” Folytatta Anissa és kezeivel megmozdította a húga fejét, mintha az bólintott volna. Mielőtt Inez megszólalhatott volna, Anissa így szólt:

„Inez beleegyezett, hogy Szúd-Arábiába utazzon a szüleimmel. Szeptemberig velük él úgy, mintha ő lenne Anissa. Én pedig itt maradok addig, az ő helyében.”

Fülöp és Izabel lelkesen helyeselt:

„Nagyszerű! Világot látsz majd, megismerkedsz egy másik kultúrával. Ne félj Anissa, a szüleid vigyáznak majd rád! Mi pedig vigyázunk Inezre!” Mondták nevetve.

Omár is rábólintott:

„Kitűnő ötlet! Olyan engedelmes arab lányt nevelünk belőled, hogy a vőlegényed még a lábam nyomát is megcsókolja!”

„Gyere Anissa! Nagyon jól fogod érezni magad velünk! Sőt van néhány meglepetésem a számodra lányom.” Mondta Miriam.

„Ezt még megbánod!” Sziszegte oda Inez a nővérének.

„Nem hinném! Tudod, mindig az erősebb győz, és te veszítesz! Viszontlátásra te arab lány!” Súgta a fátylon keresztül Inez fülébe Anissa.

Utóiratok:

Az új Inez

Még nem tudod húgom, mit terveltem ki, de majd rájössz! Az egy hónap csak hazugság. Rajtad kívül nem is hiszi el senki. Végleg ott fogsz maradni és Anissa leszel, az arab lány. Jársz majd a korániskolába, mecsetbe, hordod a fekete fátylat éjjel, nappal. Apád ad férjhez majd.

Én pedig Inez leszek. Elvégzem az iskolát, és dolgozok majd apáék ingatlankereskedésében. Oda nem ám olyan puhány alak kell, mint te. Hanem olyan rámenős, mint én. Meg is mondtam nekik:

„Pont olyan lányra van szükségetek, mint én vagyok! Ugye nem gondoljátok komolyan, hogy Inez sikeresen dolgozna a cégetekben? Egy fuldoklót sem tudna rábeszélni arra, hogy lélegezzen!”

Nem is volt nehéz rábeszélnem őket, hogy cseréljenek el Inezzel. Csak egy aggodalmuk volt: mit szól ehhez Omár és Miriam. Odamentem tehát hozzájuk is és mondtam:

„Tudom, hogy szerettek és én is szeretlek benneteket. Mégis arra kérlek benneteket, hagyjatok elmenni. A ti életformátok túl szigorú nekem, de helyettem megkapnátok Inezt. Ő úgyis szereti viselni a fátylat. (bár ez hazugság, csak először tetszett neki) Fülöp és Izabel már bele is egyezett a cserébe.”

Nem is volt ez nehéz, pont úgy ment minden, ahogy szerettem volna!

A régi Inez

Nem tudom hogyan vette rá a szüleinket Anissa, hogy elcseréljenek minket.

„Csak egy hónap!” Mondta nekem, de az már régen lejárt. Ahelyett hogy végre hazamehettem volna, beírattak egy itteni iskolába. Gondoltam ez is csak egy iskola, ahol ugyanúgy tanulhatok, mint otthon. De nem! Itt a vallásról, engedelmességről tanítanak.

A fátyol és a fekete ruhák, mintha hozzám nőttek volna. Nem vehetem le őket, csak a tisztálkodás idejére. Ráadásul naponta ötször kell imádkoznom, péntekenként pedig együtt kell mennem velük a mecsetbe, közös imára.

Mindenki Anissának hív, közben az igazi Anissa leveleket küldözget nekem:

„Milyen jól megy Ineznek az iskola, Inez tanulmányi versenyt nyert, Inez jól sportol, Inez, Inez, Inez!”

Én vagyok Inez! Nem ő!

„Mikor mehetek már haza?” Kérdeztem Miriamtól.

„Te már itthon vagy lányom!” Mondta nekem Miriam és magához ölelt.

„Gyönyörű arab lány vagy Anissa! Az iskola elvégzése után férjhez adunk, már ki is néztünk neked valakit!” Mondta Omár.

Ráébredtem, én már innen nem megyek el. Ez a fekete fátyol lesz a börtönöm és fogva tart, mint a rács az ablakon. Allah büntessen meg mindenért nővérem!

 


Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s