A kiállítás

A kiállítás

T_G

Version for “Tales of the Veils” website.
Not for reproduction on other websites or in any other publishing format without author’s permission.

Emma Hart dekoratőr volt. Fiatal kora ellenére több sikeres munkát végzett már, de most épp nem dolgozott. Az ügynöke szerint alig van munka, és azokra is sok ismertebb dekoratőr jelentkezett már.

„De volna itt egy munka, amire nem jelentkezett más. Egy kiállítást kellene berendezni, és egészen a zárásig közreműködni. A fizetség nem túl sok, de egy-két hónap biztos lehetőség.” Mondta az ügynök.

„Mégis miről volna szó?” Kérdezte Emma.

„Egy ország kultúrájának, városainak bemutatásáról.”

„Mégis melyik ország?”

„Afganisztán.”

Most már értette, miért nincs jelentkező a munkára. Afganisztán nem népszerű a tálibok rémuralma óta. Amikor a fizetséget is megtudta, még inkább rájött, miért nem jelentkeztek a munkáért. De neki kell valami munka, és ez egy hónap a túléléshez. Felhívta a megadott telefonszámot, és egy találkozót beszélt meg, a részletek tisztázásához. A kiállítás szervezője, egy fiatal afgán férfi, Hamid Kahn -ként mutatkozott be. Megmutatta a kiállítás helyét, ami három nagy teremből, és egy pici lakásból állt.

„Költözz be a lakásba, és legyél a kiállítás gazdája!” Mondta neki Hamid.

A következő három napban reggeltől estig dolgozott, és fáradtan dőlt le aludni a lakásban. A férfi segített neki mindenben, és közben megtanította afgánul köszönni, és még több mondatot, hogy a látogatóknak bemutathassa az afgán nyelvet. A kiállítás végre elkészült, és várta a látogatókat. A falakra fotók és festmények kerültek Afganisztánról, a termek közepén asztalok álltak, ahol az üvegek alatt a mindennapi élet tárgyai feküdtek, és művészeti alkotások, amiket afgán férfiak, és nők készítettek. A termek sarkaiban próbabábuk álltak, férfiak és nők, afgán ruhákba bujtatva. Az egyik sarokban egy kék burqás asszony a gyerekével.  Az egyik teremben kis shop kínált emléktárgyakat. A férfi nagyon elégedett volt.

„Holnap nyitunk, ahogy terveztük is. Arra kérlek, hogy mint a kiállítás gazdája, viselj afgán ruhát, és burqát, amíg a kiállítás tart. Ez egy eredeti kézzel készült burqa, nem egy olcsó kínai poliészter utánzat! Nehezebb, drágább, de tartós, és elegáns!” Mondta a férfi.

„Miért?”

„Azt szeretném, ha körbevezetnéd a látogatókat, beszélnél az országról, és válaszolnál a kérdésekre. Közben úgy viselkednél, mint egy igazi afgán nő. Cserébe prémiumot kínálok.”

„Egy kis pénz mindig jól jön, de én keveset tudok Afganisztánról!”

“Adok egy könyvet, amit elolvashatsz. Sőt adok egy cd-t a pastu nyelv tanulásához”

“Rendben, de biztosan észreveszik, hogy nem vagyok afgán!” Vonta meg a vállát Emma.

Megfogta a férfi által átnyújtott csomagot, és a lakásban átöltözött.

„Na hogy tetszem?” Kérdezte, amikor visszajött az afgán ruhában, a burqa elejét a feje fölött hátrahajtva.

„Nem rossz!” Mondta a férfi, és Emma arca elé húzta a fátylat, hogy a kék háló fedje a szemét, és kesztyűket húzott a nő kezeire.

„De így sokkal jobb!”

„De így alig látok! És minek a kesztyű?” Tiltakozott az asszony.

„Hogy a fehér kezeid el ne áruljanak. Majd megszokod a burqával együtt, és szinte észre sem veszed, hogy viseled. Sőt talán meg is szereted!”

Mondta a férfi, és leültette beszélgetni. Leginkább ő beszélt, az országáról, az afgán emberekről. Megtanította Emmát köszönni, és néhány mondatot pastu nyelven.

„Mennem kell! Nyitás 10:00 -kor. Előtte fél órával itt vagyok. Addig viseld a burqát, hogy jobban megszokd! És olvasgasd a könyvet!”

Emma visszament a lakásba, betette a cd-t, és elkezdte olvasni a könyvet. Eleinte nehéz volt, mert a kék háló erősen korlátozta a látását, a vastag szövet tompította a hallását, de lassan megszokta, és úgy érezte, jobban lát és hall. Azon vette észre magát, hogy elaludt. Egy óra múlva arra ébredt, hogy éhes. Csinált egy szendvicset magának, de amikor bele akart harapni, érezte, valami van a szendvics, és a szája között. Fölnézett, és egy afgán nő nézett rá a kék burqája mögül. Már majdnem köszönt neki, amikor rájött, hogy a saját tükörképét látja. Már értette mi akadályozta meg, hogy beleharapjon az ételbe: a burqa. Első gondolata az volt. hogy leveszi, de aztán csak az elejét emelte meg annyira, hogy a szájához emelhesse az ételt. Evés után rendet rakott, és ment aludni. Burqában! Reggel arra ébredt, hogy nem lát semmit. Odakapott a szeméhez, és érezte, valami szövet van a szeme előtt. A burqa! Elcsúszott alvás közben, jött rá. Odakapott a kezeivel, és megigazította a burqát, hogy a kék rács ismét a szemei elé kerüljön. Reggelizett (burqában), fürdött, és tiszta ruhát és burqát vett elő a szekrényből. Úgy viselkedem, mint egy valódi afgán nő. Még a végén imádkozni is fogok, gondolta Emma mosolyogva. Nem sokkal később megjött Hamid.

„Szia Emma! Remélem készültél, mert egy afgán diplomata nyitja meg a kiállítást! Ő persze tudja, hogy te nem vagy afgán, de azért próbálj meg úgy viselkedni, mintha az volnál!”

A megnyitó viszonylag rövid volt. Az afgán diplomatán kívül a polgármester, és Hamid beszélt. Mindenki remélte, hogy sikeres lesz a kiállítás, és sok látogatót vonz majd.

Emma a burqában Hamid mögött állt, és ő is remélte, lesz elég látogató. Megdolgozott érte, és szerette, ha a munkáját elismerik. Végül a diplomata odajött hozzá:

„Szép munkát végzett. A kiállítás nagyszerű! Maga tényleg olyan ebben a burqában, mint egy igazi afgán nő! Nem kíván állampolgár lenni?” Kérdezte viccesen.

„Még meggondolom! Egy jó férj is kellene!” Mondta ő is tréfásan.

„Azt megoldhatjuk, ha hozzám jössz!” Mondta Hamid mosolyogva, de egyáltalán nem tréfált.

Amikor először meglátta Emmát, rögtön megtetszett neki. Aztán, amikor megjelent a burqában, arra gondolt, mi lenne, ha hazavihetné feleségnek. Ez az érzés egyre erősödött benne.

Odajött a polgármester is, aki nem hallotta a beszélgetéseket, és nem tudott Emmáról sem semmit, és megdicsérte Hamidot:

„Gratulálok igazán szép munkát végeztek a feleségével!”

Emma megpróbált ellenkezni, de Hamid gyorsabb volt:

„Köszönjük szépen! A fő érdem a feleségemé! Leginkább az ő munkája volt.”

Miután mindenki elment, Emma odafordult Hamidhoz:

„Miért mondtad, hogy a feleséged vagyok?” Nézett rá a kék hálón keresztül.

„Nem én mondtam, ő mondta. Én csak nem javítottam ki. Gyere, megmutatom miért!”

Odavezette a tükörhöz. Emma egy fiatal afgán férfit látott a tükörben, hagyományos afgán ruhában, és sapkában, mellette pedig egy kék burqás asszonyt. Férj és feleség, gondolta. Tényleg, mi lenne, ha a felesége lennék?

A kiállítás nehezen indult, de aztán egyre több látogató jött. Emma a belépő nőknek felajánlotta, hogy a látogatás ideje alatt viseljenek burqát. Sokan beleegyeztek. Ez lett a kiállítás egyik vonzereje. A másik, hogy ő is azt viselt. A shopban is szépen fogytak az ajándékok. Sok férfi vett tréfából a feleségének burqát is. Persze leginkább az olcsó kínai változatot. Meglepetésére néhány nő visszajött, és vásárolt az eredeti afgán burqákból is.

„Ez a kínai fátyol nem tartós. Hamar tönkremegy.” Mondták neki.

„Azt hittem, csak viccből veszik.” Mondta Emma csodálkozva.

„Biztos olyan is van, de amikor a férjem először meglátott benne, rögtön megkívánt! Azóta nincs panaszom a házaséletre! Ezért kell egy tartósabb is.” Mondta neki elpirulva az egyik asszony.

A hónap gyorsan eltelt. Hamid minden nap eljött, segített, amiben kellett, beszélgettek, vagy elkísérte Emmát vásárolni. Ilyenkor Emma burqájában, kesztyűjében, pár lépéssel Hamid után ment, és neki kellett cipelnie a nehéz csomagokat is.

„Nincs ebben semmi különleges. Minden afgán családban így megy.” Mondta a férfi.

Emma egészen beleszokott ebbe az életbe, és egyre jobban megkedvelte a férfit. Sajnálta, hogy véget ért, de a férfi így szólt hozzá:

„Képzeld! Lehetőséget kaptunk, hogy egy másik városban is megtartsuk a kiállítást!”

„Nagyszerű mikor indulunk?” kérdezte Emma burqás fejét feléje fordítva.

„Ma pakolunk, két nap múlva indulunk!” Mondta Hamid mosolyogva.

Az új városban is sikerük lett. Emmát meglepte, hogy elég sok burqát adtak el. És sok eredeti burqát is. Kezdünk divatot csinálni, gondolta. A kiállítás városról városra járt, és minden alkalommal szép sikert ért el. Emma teljesen hozzászokott a burqához, és hogy mindenki Hamid feleségének tekintette. Sokat beszélgettek, és egy alkalommal a férfi így szólt:

„Elég régóta ismerjük egymást, és szeretném, ha feleségül jönnél hozzám. Tudom, te is kedvelsz engem, és úgyis mindenki ezt hiszi. Mondj igent nekem!”

„Nem tudom! Tényleg kedvellek, és gondolkodtam azon, mi lenne, ha a feleséged lennék, de akkor Burqát kellene hordanom?”

„De hát most is azt hordasz! Elfelejtetted? Gyere, mutatok valamit!”

Hamid elővett egy bekeretezett fotót. A képen két afgán nő látszott burqában, mellettük egy idősebb férfi afgán ruhában és Hamid.

„Ez a családom. Apám, anyám, és a húgom. Mind szeretnének megismerni, és hogy a feleségem legyél. A következő héten megyek haza. Nagy siker volt a kiállítás sorozat, de vége. Addig döntsd el, velem jössz, vagy itt maradsz! Szeretetnék egy új családi fotót: mi és a gyerekeink.”

„Úgy érted, ott állnék burqában melletted, és sok gyerekkel.”

„Pontosan!” Válaszolta a férfi.

 

Hét év múlva Emma kezébe a családi fotót. Hamid ott állt mellette, előtte a három gyerekük ült. Ő a házassági évfordulóra kapott új kék burkájában állt a férjéhez simulva. Nézte a fotót, ami két éve készült.

 

„Drágám kellene egy új fotót csináltatnunk! Ezen még nincs rajta a legkisebb fiúnk.” Mondta a férjének.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s