Kolléganők

Kolléganők

T_G

Version for “Tales of the Veils” website.
Not for reproduction on other websites or in any other publishing format without author’s permission.

 

Gertrúd Hammer egy nemzetközi áruházláncnál dolgozott, mint ügyfélszolgálatos. A 25 éves csinos német lány egyedül élt. Egy kis lakást bérelt nem messze a munkahelyétől. A főnöke Hans Kohl megbecsülte őt, mert megbízható jó munkatárs volt, akire a cég mindig számíthatott.

Egy alkalommal a főnöke új kolléganőt mutatott be neki:

„Gertrúd, ő itt Elia Nabi! Nálunk fog dolgozni, mint ügyfélszolgálatos, akárcsak te. Rád bízom. Taníts meg neki mindent!” Mondta Hans.

Gertrúd, akinek éppen nem volt fiúja, és a barátnőivel is ritkán találkozott, örült a feladatnak. Elia hasonlított őhozzá. A fekete hajú, barna bőrű csinos arab lány szívesen tanult, és szorgalmasnak bizonyult. Sokat beszélt a kultúrájukról, vallásukról, életükről.

Jól megértették egymást.

„Elia merre laksz?” Kérdezte Gertrúd néhány hét múlva.

„Egyelőre egy motelben bérelek szobát. Sajnos elég messze.” Mondta a lány.

„Költözz hozzám! Az én bérlakásom közel van, és bőven elférünk ketten is.”

„Miért ne? De akkor a bérlet felét én fizetem! És legyünk barátnők!” Mosolygott Elia.

„Megegyeztünk! Így mindenki jól jár.” Nyújtotta a kezét Gertrúd.

A két kis szoba egyike az arab lányé lett. Amikor Gertrúd segített bepakolni a lánynak a szekrényébe, fekete ruhákat látott az egyik táskában.

„Gyászolsz valakit?” Kérdezte Gertrúd részvéttel a hangjában.

„Dehogy! Ezek csak az otthoni ruháim és fátylaim! Ha hazamegyek az Afrikai Arab Kalifátusba, mindig fátyolt kell hordanom.” Nevetett Elia.

„Kipróbálhatom? Mindig érdekelt, milyen lehet fátylat viselni!” Mondta Gertrúd.

„Persze! De akkor viseld a teljes szettet, a bugyitól a kesztyűig!”

Gertrúd bólintott és elkezdett levetkőzni, Elia pedig előkészítette a ruhákat. El kezdte felöltöztetni Gertrúdot. Térdig érő bugyi, harisnya, hosszú magas nyakú ing, abaja és hidzsab, mind fekete. Rövid csizma és kesztyű, nikab, ami a szemeit is eltakarta végül egy khimar, ami az arcához nyomta a niqab rétegeit.

„Hogy érzed magad te arab lány!” Nevetett Elia.

„Köszönöm, kitűnően! Meleg, nehezebb lélegezi, látni és hallani, mégis különleges viselni! Levegyem, vagy magamon tarthatom még egy kicsit?” Kérdezte Gertrúd a fekete fátyolban.

„Magadon tarthatod. És most gyere, vacsorázzunk! Kipróbálod milyen fátyolban enni?” Kérdezte kíváncsian Elia.

„Megengeded? Nem félsz, hogy összekoszolom a fátyladat?”

„Majd vigyázol! Legfeljebb kimossuk, ha ügyetlen leszel.” Mosolygott Elia

Gertrúd ügyes volt. Egyetlen foltot sem ejtett a fekete szöveteken. Azután bekapcsolták a tv-t és nézték a filmeket késő estig. Közben beszélgettek. Gertrúd élvezte.

„Gertrúd! Mi lenne, ha a fátyolban aludnál? Otthon nekem is mindig abban kellett.”

„Fátyolban szoktál aludni? Milyen érzés? Nem túl kényelmetlen?’

„Egyáltalán nem! Csak szokás kérdése az egész! Mondom, próbáld ki! Csak a csizmát vedd le! Szerintem élveznéd!” Nevetett Elia.

Fürdés után Elia friss ruhákat és fátylat adott Gertrúdra, és mosolyogva nézte barátnőjét.

„Nagyon jól áll neked az új hálóruhád, Gertrúd!”

„Köszönöm!” Nevetett Gertrúd.

„Jó éjt barátnőm!” Köszöntek egymásnak.

Másnap Gertrúd arra ébredt, hogy valaki rázza a vállát.

„Ébredj Gertrúd! Elaludtunk! Elkésünk a munkából” Mondta Elia.

Gertrúd felugrott az ágyból. Rájött, hogy még mindig a fátyolban van, és le akarta vetni.

„Erre most nincs idő! Gyorsan vedd fel a csizmát és fussunk!” Sürgette Elia.

És futottak. Az áruház még tíz percre sem volt, de Gertrúd úgy érezte, megfullad a fátyolban. Lihegve próbált elég levegőhöz jutni. Úgy érezte, mindenki őt nézi, ahogy tetőtől talpig fekete fátyolban fut a barátnője mellett az utcán.

Mire odaértek, Hans már ott várta őket az öltöző ajtajában.

„Bocsánat főnök! Nem csörgött az óra.” Mondták egyszerre.

„Elkéstetek! De mindegy. Elia öltözz át, Gertrúd, te meg ülj le, mielőtt összeesel. Ha Elia átöltözött, gyertek az irodámba! Gertrúd, te így a fekete fátyolban, amiben most vagy. Tíz perc és ott legyetek!” Mondta Hans és otthagyta őket.

„Üljetek le!” Mondta nekik, amikor beléptek.

„Azért hívtalak benneteket, hogy megbeszéljem veletek az új szabályokat. Eliát azért alkalmaztuk, mert egyre több az arab vevőnk, és őt szántuk nekik. Külön tábla jelzi majd, hogy lehet arabul beszélni. Úgy tudom együtt laktok, és Gertrúd is beszél már arabul. Tehát az a javaslatom, hogy legalább egyikőtök jöjjön fátyolban dolgozni. Ezt a cég fogja biztosítani. Nos Gertrúd? Mivel úgyis te viseled a fátylat, vállalod?”

„Mivel jár, ha vállalom?”

„Fizetésemeléssel! És persze az áruházon belül állandóan viselned kell a cég által adott ruhákat és fátylat. Külön pénz jár azért, ha abban jársz be dolgozni, és mész haza. Ha a szabadidődben is hordod, azért újabb pénz jár!”

„Ennek mi értelme lenne?” Kérdezte Gertrúd csodálkozva.

„Ez már üzletpolitika. A fátyladon rajta lesz az áruház jele, így minden ember láthatja, hogy mi figyelünk az arab vevőkre, és mi leszünk ebben az elsők!”

Gertrúd kérdően nézett fátylán keresztül a barátnőjére, az pedig fülébe súgta arabul:

„Vállald el! Én úgy sem vállalnám! Elég nekem akkor viselni, ha hazamegyek a nagyszüleimhez. Neked pedig, valld csak be, hogy tetszik. Miért ne fizessen neked a cég azért, amit ingyen is megtennél? És otthon is viselheted!”

És Gertrúd bólintott. A barátnőjének igaza van. Gyorsan aláírta az eléje tett papírokat.

„Az új ruháid, fátylaid a jövő héten készülnek el. Addig viseld azt, ami most is rajtad van! Ezt az áruházi jelet tűzd fel, és viseld mindig!” Mondta Hans elégedetten, és átnyújtott egy kitűzőt.

A következő héten megjöttek a ruhák. Az áruház kitett magáért. Gertrúd 10 komplett szettet kapott, amik kicsit nehezebbek, vastagabbak voltak, mint Elia fátylai. A legszigorúbb muzulmán férj, vagy apa sem találhatott volna bennük kifogásolni valót. És Gertrúd viselte is őket a nap majdnem minden percében. Örömmel vette észre, hogy Hans egyre sűrűbben fordul meg körülötte. Ez már nem főnök, beosztott viszony volt. Gertrúd érezte, egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és ehhez a fekete fátyol nagyban hozzájárul.

Amit Gertrúd nem tudott, hogy Hans állandó látogatója volt a fátyolfétis oldalaknak, és ő javasolta a vezetőségnek a fátyolos ügyfélszolgálatos alkalmazását. Ezért akarta Elia felvételét, de annak, hogy Gertrúd viseli a fátylat, még jobban örült. Azon gondolkodott, feleségül kérje-e az asszonyt, de vajon hajlandó lenne fátyolos feleség lenni?

Egy nap éppen együtt beszélgetett Gertrúd és Hans, amikor Elia közbeszólt:

„Miért kerülgetitek a témát folyton? Hans mondj már valamit!”

„Igen!” Mondta Gertrúd.

„Még nem is mondtam semmit!”

„De akartál! Meg akartad kérni a kezem, és én igent mondtam! Tudom, hogy tetszem neked a fátyolban, és ha akarod, viselni fogom továbbra is!” Simult Hanshoz Gertrúd.

Hans megcsókolta Gertrúdot a fátylán keresztül. Ez az, amit hallani akart!

„Végre! Legyetek boldogok! A nagyapám szívesen lát benneteket nászútra!” Szólt Elia.

Egy hét múlva összeházasodtak. Nászútra Elia nagyszüleihez utaztak. Ők szívesen látták őket. Gertrúd végig fátylat viselt. Megtanult arab feleségként élni. Arab ételeket főzött, együtt imádkozott vendéglátóival, mecsetbe járt velük. Fatima saját lányaként bánt vele. Gertrúdot mindig Gala-nak szólította. Esténkén leült mellé és mondta:

„Gala! Tedd le a sahadát lányom! Válj igazán muzulmánná, hiszen most is úgy élsz, ahogy egy hívő muszlimának élnie kell! Ne menjetek vissza! Maradjatok nálunk örökre! Segítek megszerezni az állampolgárságot is!” Simogatta meg Gertrúd fátyolos fejét.

Gertrúd tiltakozott, de minden nap egyre gyengébben. Végül két nappal a nászút vége előtt Fatima megfogta Gertrúd kesztyűs kezét és elvitte a fátyolos asszonyt a mecsetbe.

„Ez itt Gala, akiről beszéltem. Azért jött, hogy letegye a sahadát és valóban muzulmánná váljon.” Mondta egy idős szakállas férfinek. Gertrúd nem is ellenkezett.

Rövid szertartás után az imám így szólt:

„Most már muzulmán vagy! Imádkozz rendszeresen! Légy engedelmes feleség és ne feledd, csak a férjed láthat téged fátyol nélkül!” És átadott egy papírt Fatimának.

Fatima ismét megragadta Gertrúd kezét és húzta maga után a fátyolos asszonyt.

A városi hivatal munkatársa megnézte a papírt, amit Fatima adott neki és bólintott. Papírokat vett elő és Gertrúddal is aláíratta. Gertrúd nem is értette, mi történik körülötte.

„Most már az Afrikai Arab Kalifátus állampolgára vagy Gala! Nem hagyhatod el az országot a férjed, vagy apád engedélye nélkül! Kötelező mindenhol fátyolt viselned! Ha bármikor, bárhol, fátyol nélkül mutatkozol, börtönbe kerülsz! Ez a törvény!” Mondta a férfi.

Gala nézte a fekete fátyolos alakot a tükörben. Nem volt biztos benne, hogy ezt akarta, de már nem lehetett visszacsinálni.

Hans jött oda hozzá és hátulról magához ölelte a fátyolos feleségét.

„Ó te buta arab asszony! Legközelebb kérdezz meg engem, mielőtt nagy döntéseket hozol! Ha nem teszem le én is a sahadát, és nem szerzem meg az állampolgárságot, most mehetnék haza egyedül. Te pedig Gala, te itt maradnál egyedül! És hívj Hamidnak mostantól!”

„Igen uram! Ahogy parancsolod! És Hamid, szeretlek!” Mondta a férjének. Szembefordult vele, kesztyűs kezével magához ölelte és fátyolos fejét a vállára hajtotta.

„Én is szeretlek Gala! Találtam munkát. Itt maradunk és itt alapítunk családot! Jó nagy családot!” Mondta a férfi és magához ölelte, és megcsókolta a fátyolos asszonyt.

 


One thought on “Kolléganők

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s