Ha nem emlékszel ki is vagy!

Ha nem emlékszel ki is vagy!

T_G

Version for “Tales of the Veils” website.
Not for reproduction on other websites or in any other publishing format without author’s permission.

 

Lilian Ritter fiatal újságíró volt. Egy kis újságnál dolgozott, amikor kitűnő lehetősége adódott. Pár kollégájával elmehetett Kabulba, az afgán fővárosba, és riportot készíthetett néhány fontos emberrel. Még a nyelvtanfolyamot is elintézték neki, hogy a helyi emberekkel is beszélhessen.

Néhány sikeres riport után sétálni mentek a riportercsoporttal, erős fegyveres kíséret mellett.

„Ez így nem ér semmit! Lógjunk meg észrevétlenül!” Mondta egy csinos fiatalember, aki Karl Leiter néven mutatkozott be.

Mindketten beszélték az afgán nyelvjárásokat. Az interjúk egy részét afgán emberekkel, tolmácsok nélkül tervezték. Napbarnított bőrük sötét hajuk miatt mindketten hasonlítottak a helyi emberekre. Csak a ruhájuk miatt látszott már messziről, hogy idegenek.

„Mi lenne, ha helyi ruhákat vásárolnánk, és elvegyülnénk az itteniek között?” Vetette fel Karl.

„Furán néznék ki a burqában, egy afgán fiatalember mellett, de legyen. Úgyis mindig kíváncsi voltam, milyen érzés lehet burqát viselni.” Nevetett Lilian.

Amikor egy nagyobb burqashop mellé értek, az őrök figyelmét kijátszva besurrantak a boltba.

A bolt tele volt burqákkal és női ruhákkal. Több száz burqa lógott a falakon. A legtöbb világos, vagy sötétkék, de más színűek is voltak. Egy afgán asszony jött eléjük sötétkék burqában.

„Béke veletek! Mivel szolgálhatok?” Köszöntötte őket rossz angolsággal.

„Béke veled is! Újságírók vagyunk. A barátnőmnek szeretnénk egy burqát vásárolni, hogy a helyi emberek közé vegyülhessünk és megtudjuk, mit is gondolnak a világról.” Mondta Karl pastu nyelven.

„Ó! Beszélitek a nyelvünket? Jaj de örülök! Hassina vagyok! Természetesen segítek nektek, de a burqa nem elég! Egy teljes ruhát vegyetek, alsóneművel, cipővel! És neked is ruhát kell venned, de én csak női ruhákkal foglalkozom. Menj át a szomszéd boltba. A vejemnél mindent megvehetsz!” Mondta boldogan az asszony és kinyitott egy oldalajtót.

Hassina hátra kísérte Liliant, és intett neki, hogy vetkőzzön le teljesen. Bugyikat, melltartókat hozott, amik régi divat szerint, és helyben készültek. Lilian választott közülük.

Az asszony újabb ruhákat hozott. Buggyos nadrágokat, hosszú ruhákat.

„Ez a Shalvar-kameez. A legtöbb nő ilyent hord. Ezek a legjobb afgán márkák! Nem olcsók, de nagyon elegánsak.” Mondta és segített választani közülük.

Aztán harisnyát és cipőt választottak. Közben beszélgettek. A két asszony összebarátkozott. Lilian megtudta, hogy Hassina özvegy. Egy lánya van, Galina, aki egy évvel fiatalabb Liliannál. A veje Omar, aki az apja boltját vezeti. Lilian kérte, hogy mutassa meg az arcát, de Hassina visszautasította.

„Mi nem mutogatjuk az arcunkat. Jegyezd meg te is! Ha fátyolt viselsz, nem emelheted fel, hogy az arcodat láthatóvá tegyed! Csak a férjed láthatja, senki más!”

„És most lássunk egy megfelelő burqát neked! Milyen színűt szeretnél? Javaslom a világoskéket. A kék a legnépszerűbb szín, és te fiatal vagy, akik világosat hordanak. A sötétebb árnyalatok az ilyen vénasszonyoknak valók, mint én!” Nevetett az asszony.

Lilian végül egy eredeti kézzel készült világoskék burqát választott. Hassina lebeszélte az olcsó gépi poliészter utánzatokról:

„Nem érnek ezek semmit! Turistáknak jó, ha emléket akarnak vinni magukkal haza, de hordani nem lehet őket, mert nagyon gyorsan tönkremennek! Ez drága, de tartós!”

Néhány próba után megtalálták azt, ami méretben is pont megfelelt. Hátul éppen elérte a földet, elől pedig majdnem térdig ért. Kis hatszög alakú sűrű hálón tudott kinézni. Egy fehér belső fátyol segített a szemét teljesen elfedni.

„Hogy érzed magad? Kérdezte Hassina.

„Nagyon szoros! Úgy érzem, összeroppantja a fejem, és alig látok benne! Nincs egy kissé nagyobb, és olyan, amiben nincsen belső fátyol?”

„Pont jó neked, hidd el! Muszáj, hogy szoros legyen, különben csúszkálna a fejeden. A második réteg pedig még elegánsabbá teszi. Tökéletes, ahogy még a szemed körvonalát sem engedi látni. Gyönyörű vagy benne! Ha viseled, rövid idő alatt hozzászoksz, és utána már nem fog zavarni! Igazam van Galina?” Fordult oda egy hasonló világoskék burqás asszonyhoz, aki éppen most lépet be az ajtón.

„Igen anya! És tényleg jól áll! Sokkal jobban, mint az, amit előtte viseltél.” Nevetett a lány.

Két afgán férfi jött be, és Lilian meglepődve vette észre, hogy az egyik Karl.

„Nahát Karl! Ha nem tudnám, hogy te vagy, azt hinném, egy helyi embert látok.”

„Te beszélsz? Hiszen csak a hangodról lehet téged megismerni! Az is tompa! Alig felismerhető! És hogy érzed magad a burqában?” Nevetett Karl.

„Nagyon keveset látok. Ez a kis háló erősen korlátozza a látást! Csak azt látom, ami közvetlenül a szemem előtt van. Szűk a fejrész, szorítja a fejem. A vastag szövet miatt lélegezni is nehezebb. De összességében nem is annyira rossz, mint vártam. Azt mondják szokás kérdése az egész.”

Omar javaslatára elindultak egy közeli kávéházhoz. A két férfi ment elől, a két burqás asszony pedig követte őket. Két műanyagszatyorban vitték a régi ruháikat is.

„Annyira örülök, hogy megismerhettelek. Egy olyan külföldi lányt, aki viseli a ruhánkat, fátylunkat, és beszéli a nyelvünket!” Mondta Galina örömmel Liliannak.

Leültek két külön asztalhoz, és elkezdtek beszélgetni. Senkinek nem tűnt fel, hogy a négy afgánul beszélő ember közül kettő nem is afgán. A két burqás asszony jól megértette egymást. Ez már nem is riport volt, hanem hosszú baráti beszélgetés. Lilian megszokta a burqát. Új barátnőjével beszélgetve nem is gondolt arra, hogy ő is ugyanúgy néz ki, mint Galina.

Fel sem tűnt nekik, hogy egy még afgán viszonylatban is igen rozoga autó áll meg a közelükben. Lilian hatalmas robbanást hallott. Mint egy lassított felvételen látta, ahogy a két férfit felkapja a lökéshullám. Érezte, hogy egy láthatatlan erő őt is megemeli, és valami keményhez vágja. Aztán minden elsötétült előtte.

„Nos hadnagy? Mit sikerült megállapítania?” Kérdezte az ezredes.

„Nyilvánvaló, hogy öngyilkos merénylet. Legalább 12 halott. Nehéz megmondani. És sok a sebesült. A talibok vállalták érte a felelősséget. Az afgán sérülteket különféle kórházakba szállították. Nagy a fejetlenség. A halottakat még mindig nem sikerült teljesen azonosítani!”

„Van amerikai áldozat?”

„Sajnos van uram! Néhány amerikai katona, akik újságírókat kísértek, megsebesült. Lilian Ritter és Karl Leiter, két amerikai újságíró, akik véletlenül rossz helyen készítettek riportot pedig meghalt. De a holttestük nem került elő!”

„Biztos, hogy az áldozatok között vannak?”

„Igen uram! A robbanás ereje akkora volt, hogy több áldozat egyszerűen megsemmisült. De a vérnyomok alapján be tudtuk azonosítani őket. Semmi kétség, az ő vérük is a helyszínen volt. És több személyes dolgukat is megtaláltuk. Például Ritter úr telefonjának roncsát, személyes iratok megégett részeit, és Ritter úr bal cipőjét. A kutya azonosította. Az ő cipője.”

„És a riporterlány?”

„Egy összeégett táska maradt utána. Kétségtelenül az övé. A személyes holmija benne volt. Az ő vére is rajta volt uram! És néhány ruhafoszlány. A kutya azt is azonosította. Az ő ruhájához tartozott.”

„Igen sajnálatos! Értesítsék a hozzátartozókat!”

„Igen uram! Máris intézkedem.”

Amikor a beteg magához tért, észrevette, hogy egy kórházban fekszik. Egy csengő kezdett el berregni, amire egy ápolónő szaladt be. Igen furcsa ápolónő, mert fehér fátyol takarta el, vörös félhold volt a homlokán.

„Doktor Hamid! A 17-es beteg két hónap kóma után felébredt!” Mondta a belépő orvosnak.

„Örülök, hogy végre magához tért! Emlékszik mi történt? Ki maga? Hogy hívják? Kik a rokonai, akiket értesíthetnénk? Egy másik sérült is magához tért tegnap. Mond valamit magának ez a név: Omar?” Kérdezte az afgán orvos a beteget.

A lány csak a fejét rázta. Nem emlékezett semmire, a nevére sem. Illetve egy részletre igen, a burqájában ült a barátnője mellett, és valakit Omarnak hívtak. Suttogva elmondta az orvosnak.

„Ez is valami! Megkeressük az áldozatok hozzátartozóit. Reméljük, valaki felismeri magát!”

Másnap egy sötétkék burqás asszony látogatta meg. Amikor kettesben maradtak, felemelte a burqát az arcáról.

„Galina! Nem ismersz meg? Én vagyok az anyád! Hassina! Itt a férjed is, Omar! Ő két napja tért magához, és ő is alig emlékszik valamire!” Mondta az asszony. Visszahúzta az arca elé a fátyolt és betessékelt egy férfit, aki mankóra támaszkodva sántikált be. Feje bekötve, az arcát csúnya forradás torzította el.

„Szia Galina! Ne haragudj, de nem emlékszem rád, csak annyira, hogy együtt ültünk a kávéház teraszán a robbanás előtt.” Mondta a férfi.

Egy hónap múlva hazaengedték őket. Beléptek a házukba, de minden idegen volt. Hosszú ideig tartott, amíg elfogadták egymást és beilleszkedtek a környezetükbe. Omar apja, Raul, és Galina anyja, Hassina, mindenben segített nekik. Lassan igazi házaspár lett belőlük.

Két évvel a megsebesülésük után Galina fiút szült a férjének, aztán még két lányt is. Egyikük sem emlékezett a robbanás előtti időkre. Galina jó feleség lett. Rendben tartotta a házat, nevelte a gyerekeit. Szerette és tisztelte a férjét. Ha elhagyta a házat, mindig fátyolt viselt, ahogy egy jó afgán feleséghez illik.

Omar eleget keresett, hogy a feleségét és a gyerekeit rendesen eltarthassa. Nem volt túl szigorú. Vezette apja boltját, Galina pedig ha tehette, segített Hassinának a burqashopban.

 

Utóirat:

Egy délután egy burqás asszony kopogtatott Raul ajtaján.

„Béke veled Raul! Hassina vagyok! Mi a véleményed? Még mindig úgy gondolod, hogy rossz ötlet volt?”

„Béke veled is Hassina! Még mindig fennáll az esélye, hogy emlékezni fognak! Írtam a szüleiknek, hogy a gyerekeik élnek, de ne keressék őket, ha nem akarnak rosszat nekik.”

„Ez nem volt jó ötlet, de ennyi év után már nem aggódom. Amikor a robbanás megölte a fiadat és a lányomat, azt hittem belehalok! Aztán megtudtam, hogy Lilian és Karl súlyosan megsérültek, de túlélték a robbanást. Én rögtön tudtam, hogy ők azok, amikor megláttam őket a kórházban, de nem mondtam el senkinek. És megtudtam, hogy egyikük sem emlékszik semmire. Akkor jött az ötlet, hogy legyenek ők a mi gyerekeink. És ha egyszer mégis emlékeznének, amit nem hiszek, akkor is, ők már idetartoznak! És látod, van már három unokánk is! Az ő boldogságuk nekünk is öröm, és öreg korunkra támaszaink lehetnek.” Mondta Hassina.

„Valóban! Szép afgán család lett belőlük!” Bólintott Raul.


One thought on “Ha nem emlékszel ki is vagy!

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s