A török barátnő

A török barátnő

T_G

Version for “Tales of the Veils” website.
Not for reproduction on other websites or in any other publishing format without author’s permission.

 

Emili szeretett együtt szórakozni török barátnőjével, Ayse-vel. Egy éve találkoztak össze egy bulin, ahol gyorsan összebarátkoztak. Ayse Sadin apjával együtt jött dolgozni Németországba. A török lány aztán Emilihez költözött, és közösen fizették a lakás minden költségét. Gyakran viselték egymás ruháit, mert a méreteik megegyeztek.

Egy nap éppen együtt sétáltak, amikor Emili egy különös fátyolos alakra lett figyelmes. Az asszony egy padon ült és olvasott valamit. Fekete fátyolt viselt, kesztyűvel, de az arca elé egy fehér fátyolt is húzott, amin két kis könnycsepp alakú háló biztosította a kilátást.

„Gyere, menjünk gyorsan!” Húzta barátnője kezét Ayse.

„Várj egy kicsit! Még sohasem láttam ilyet!” Ellenkezett Emili.

A fátyolos asszony rájuk nézett, becsukta a könyvet, felállt és elindult feléjük.

„Ezt jól elszúrtad! Idejön, és már nem tudunk meglépni!” Mondta Ayse.

„Miért ki ez? Ismered talán?”

„Persze hogy ismerem! Ő a nővérem, Emine! És engem keres, és mivel te túl kíváncsi voltál a fátyolra, amit visel, meg is talált.” Mondta mérgesen Ayse.

„Szervusz húgom! Te bujkálsz előlem? Alig találtalak meg. És mi ez a nyugati maskara rajtad?” Szólalt meg a fátyolos asszony törökül, amikor melléjül ért.

„Szia Emine! Végül csak megtaláltál. És ha nem vetted volna észre itt mindenki így öltözik! Te számítasz maskarásnak! És most mondd el, mit akarsz! De ha azt, hogy menjek haza veled, akkor felejtsd el!” Válaszolta bosszúsan Ayse szintén törökül.

„Igenis haza kell jönnöd velem! Az unokahúgod esküvőjén jelen kell lenned! És ki ez a lány melletted?” Kérdezte Emine kíváncsian.

„Ő itt Emili Fischer, a barátnőm. És ha nem lett volna annyira kíváncsi a fátyladra, nem is találkoztunk volna.” Mondta Ayse még mindig duzzogva.

Miután köszöntek egymásnak, Emili azt vette észre, hogy Emine feltűnően nézegeti.

„Emili! Mennyire tudsz te törökül?” Kérdezte a fátyolos asszony.

„Egy év alatt ragadt rám valamennyi Ayse-től.” Mondta Emili is törökül, és nevetett.

„Nincs kedved részt venni egy valódi török esküvőn? És a húgom mondta, érdekel a ruband, amit viselek. Mi a véleményed róla?” Kérdezte a török asszony, tovább méregetve Emilit.

„Furcsa! Még sosem láttam ilyet. Niqabot már igen, de ilyet még nem. Ruband? Nem is hallottam még róla. Látsz benne egyáltalán? Kapsz levegőt?” Kérdezgette Emili kíváncsian.

„A ruband régi hagyományos török fátyol. Mondhatjuk, hogy átmenet a niqab és a burqa között, de mindkettőnél szigorúbb. Már csak Törökország keleti részén viselik néhány helyen, például ahonnan mi is jöttünk. Természetesen lehet látni benne, és lélegezni is lehet. Gyertek el hozzám, és próbáld fel!”

Emili kíváncsian beleegyezett. Tíz perc gyaloglás után megérkeztek. Emine intett Emilinek, hogy vetkőzzön le. Az első, amit ráadott, egy furcsa szürke bugyi volt. A derekánál, és a bokáinál is meg kellett kötni. Hosszú rés volt rajta a fenekénél, hogy toalettet használhasson a levétele nélkül. Térdig érő szürke ing következett. Az ujjai csuklóig értek. Fekete abaja következett aminek az ujjai annyira hosszúak voltak, hogy a kezeit is eltakarták. Fekete harisnyát és cipőt húzott Emili lábaira. Fekete hidzsabot tekert a fejére. Erre egy fekete niqab jött, ami már csak a szemeinél hagyott két kis téglalapalakú rést. Újabb rétegként következett a fehér ruband, a két kis könnycsepp alakú hálóval. Kesztyűket húzott a kezeire, és az abaja ujját rákötötte. Utolsóként egy hatalmas fekete kendőt erősített a fejéhez. Két hurok volt a szélénél, amiken átbújtatta a kesztyűket.

„Nos Emili? Hogy érzed magad?” Kérdezte Ayse.

„Nem kapok levegőt! Megfulladok!” Kapkodott levegő után Emili.

„Nyugodj meg, ülj le és lélegezz mélyeket! Ne kapkodj!” Fogta meg Emili kezeit Emine.

Emili leült. Most hogy megnyugodott, meglepődött azon, hogy kap elég levegőt, bár a légzés nehezebb lett. Körülnézett, de a két kis háló a szeme előtt nagyon korlátozta a látását. Szinte semmit sem látott, kivéve, ami pont a szeme előtt volt, azt is homályosan.

„Ugye milyen borzasztó? És a nőverem így él 12 éves kora óta! Szerencsére én eljöttem apával, így én alig néhányszor viseltem. Ő pedig 17 évesen férjhez ment, és otthon maradt. Azóta szinte állandóan ebben van.” Mondta Ayse.

„Ne hallgass rá! Semmi probléma nincs ezzel a fátyollal! Meg kell szokni, ennyi az egész! Meglátod, néhány nap alatt annyira hozzászoksz, hogy fel sem tűnik a viselése. Szerintem az a borzasztó, Ahogy Ayse kinéz! Félmeztelenül mutogatja magát mindenkinek! Na ez a borzasztó! Nekem van férjem és 3 gyerekem. Neki mije van?” Szólt Emine a fátyol mögül.

„Nekem munkám van, és eltartom magam! Téged meg a férjed tart el!”

„Persze hogy eltart! Cserébe én vezetem a háztartást és nevelem a gyerekeinket!”

„És mint másodosztályú ember szolgálod a férjedet, akivel még csak nem is ülhetsz egy asztalhoz, engedelmeskedsz neki, és csak három lépéssel utána mehetsz az utcán, de természetesen egyedül ki sem léphetsz a házból, és el kell takarnod magad éjjel-nappal.”

„Na és! Semmi rossz nincs ebben! Természetes, hogy a nők alá vannak rendelve a férfiaknak! És persze hogy fátyolt hordok! Minek mutogatnám magam másnak, mint a férjemnek!”

„Ne vitatkozzatok már! Megfájdul tőletek a fejem!” Rázta fátyolos fejét Emili.

„De hát látod milyen a nővérem! Ő egy tipikus háttérbe szorított török asszony, és észre sem veszi! Önként hordja ezt a hülye fátyolt, és ezeket a ronda ruhákat!” Mondta Ayse.

„Ez nem igaz! A ruhák és a fátyol azt mutatja, hogy veled ellentétben én tisztességes muzulmán asszony vagyok! És ezek a ruhák és fátylak szépek, és csinosak! Mondd meg neki te is Emili! Mi fátyolos asszonyok tartsunk össze!” Mondta Emine és magához ölelte Emilit.

„Elég volt! Menjünk haza!” Mondta bosszúsan Emili megunva a nővérek veszekedését, és elindult kifelé a házból.

A háta mögül hallotta Emine nevetését. Ahogy az utcára értek Ayse is nevetni kezdett.

„Örülök, hogy végre ismét vidámak vagytok.” Mondta Emili.

„Rajtad nevettünk!”

„Rajtam? Miért?”

„Nézd meg magad!” Mondta Ayse és odafordította Emilit egy kirakathoz.

A kirakatból Emine fátyolos alakja nézett vissza rá. Kesztyűs kezét a szája elé kapta.

„A fenébe! Magamon felejtettem a fátyolt! Ennek is ti vagytok az okai! Ha nem veszekedtek, ez nem történik meg! Menjünk vissza!” Mondta mérgesen.

Ayse hangosan kacagott. Megfogta a barátnője kesztyűs kezét és visszafordultak.

„Régen nevettem ilyen jót! Úgy mentél ki, hogy észre sem vetted, hogy még mindig a fátyolt viseled! Ugye milyen könnyű megszokni?” Fogadta őket Emine nevetve.

„Nem szép tőletek, hogy kinevettek! Inkább segítsetek ki belőle!” Mondta durcásan Emili.

„Jobbat találtam ki! Itt maradsz velem, viseled a fátyolt és élsz, mint én. Ha kibírsz egy hetet, magammal viszlek az esküvőre, és minden költséget állok. Nem hiszem, hogy valaha is voltál olyan nagyszerű esküvőn, mint amilyen ez lesz. De ha nem, akkor Ayse jön velem!”

Mondta Emine vidáman.

„Ó hát persze hogy ki fogod bírni drága barátnőm! Nagyon jól fogod itt érezni magad! Életre szóló élmény lesz, hidd el!” Mondta Ayse. Megpuszilta a fátyolos Emilit és elrohant.

Emili tiltakozni akart, de mire megszólalt volna, Ayse már be is csukta maga után az ajtót.

„Gyere, segíts vacsorát készíteni! Mindjárt itt a férjem és késésben vagyunk. Te most a húgom vagy és szólíts te is mindig a nővérednek Ayse!”

Emili némi vonakodás után elfogadta ezt, és segített neki. Mire megterítettek, egy negyven körüli szakállas férfi jött be.

Emine eléje sietett meghajolt előtte, odahajolt hozzá és hosszan a fülébe súgott.

„Szervusz Ayse! Hasan Nemzi vagyok, Emine férje. A feleségem mindent elmondott, és egyetértek vele. Élj úgy, ahogy ő, és ha egész héten hordod a fátyolt, és rendes muzulmán lányként viselkedsz, magunkkal viszünk erre a nagyszerű esküvőre. És most éhes vagyok!” Mondta a férfi mosolyogva.

Amíg Hasan evett, ők ott álltak előtte kissé lehajtott fejjel. Ha szólt valamiért, Emine ugrott és adta a kezébe, amit kért. Emili számára furcsa volt az egész és csak mosolygott rajta, tudva, úgysem látja senki. Nézte a két kis hálón át, hogyan eszik a férfi.

Hasan felállt, megköszönte a vacsorát és távozott. A két fátyolos asszony leült. Emili úgy érezte, még a vasat is meg tudná enni. Emine oktatta, hogyan egyen a fátyolban.

„Nem lenne egyszerűbb, ha levennénk?”

„Egyszerűbb lenne, de tisztességes muzulmán asszony evés közben sem mutatja meg az arcát! Ez egyszerűen botrányos lenne! Szokj hozzá, hogy így eszel! Lehetőleg ne kend össze magad!”

Emilinek minden ügyességére szüksége volt, és alig ejtett többet egy parányi foltnál, Emine meg is dicsérte:

„Kezdetnek nagyon jó! Majd ha megszokod, jobban megy majd! És most imaidő!”

Emine imaszőnyegeket vett elő, és leterítette őket. Közben elmondta Emilinek, hogyan kell imádkozni. Mire Hasan bejött és elkezdték, addigra meg is tanulta.

Emine segített neki levetkőzni, megfürödni, hajat mosni, és friss ruhákat, fátylakat adott rá.

„Nem hálóruhát kellene inkább felvennem?”

„Abban vagy! Így alszunk!” Mondta Emine.

Lefekvés előtt még beszélgettek. Emine fotókat mutatott a gyerekeiről és az esküvőjéről.

„Gyönyörű az esküvői ruhád!” Mondta Emili.

„Ha eljössz velünk, viselheted! Még vőlegényt is adok hozzá!” Nevetett Emine.

„Csak vigyázz, mert még a szavadon foglak!” Nevetett Emili is.

Másnap a reggelizés után így szólt Emine:

„Menjünk el sétálni húgom! Hasan ráér és eljön velünk.”

„Fátyolban?”

„Természetesen Ayse! Mi másban?”

Hamaroson ugyanazon a padon ültek, ahol Emili először látta a fátyolos asszonyt. Hasan szinte végigtelefonálta az utat. Vitatkozott, érvelt, bosszankodott. Emine a fejét csóválva figyelte, ahogy a férje fel-alá járkált, és hevesen gesztikulálva kiabált valakivel.

„Nem irigylem ezeket a szegény férfiakat! Tele vannak gonddal! Nem cserélném el a mi nyugodt, szabad életünket az övékkel.” Rázta meg fátyolos fejét az asszony.

Emili halkan kuncogott a ruband mögött. Nem értet egyet, és különösnek találta a „nővére” megjegyzését. Felnézett és látta, Ayse közeledik feléjük.

„Szia Emine! Szia Ayse! Olyanok vagytok, mint két tojás! Nem lehet megkülönböztetni benneteket! Hogy telt a napod a fátyolban Ayse? Megszoktad már?” Kérdezte.

„Lehet, hogy te viccesnek találod, de nem az! Az a vicces, hogy tényleg megszoktam. Amióta elsajátítottam a helyes légzéstechnikát, azóta kapok elég levegőt. A látásom, hallásom is javult. Már nem látok homályosan, csak a perifériás látás hiányzik, de a nővérem szerint ehhez is hozzá lehet szokni, és utána nem zavar majd.”

„Nővéred?”

„Emine kért, hogy így hívjam őt. Ő is húgomnak hív, vagy Ayse-nek.” Pirult el zavarában Emili a fátyol mögött.

„Ne szabadkozz! Úgyis úgy néztek ki a fátyol miatt, mintha ikrek lennétek!

„Azt viselünk, amit kell! Neked kellene hordanod, nem neki! Örülj neki, hogy ilyen rendes barátnőd van, aki helyetted viseli!” Mondta Emine.

„Örülök is! Bár szerintem inkább azért viseli, mert tetszik neki. Igaz Ayse?”

Emili ismét elpirult és bólintott fátyolos fejével. Tényleg tetszett neki a ruband. Olyan különlegesnek érezte magát benne. Nézte a két nővért, és nem tudta eldönteni, ki a csinosabb közülük. Ayse a rövid nyugati ruhájában, vagy Emine a mindent eltakaró fátyolban.

Ayse elmosolyodott. Tudta ő ezt. Már legelőször, amikor Emili annyira kíváncsi volt a nővére fátylára, gondolt erre. És milyen gyorsan beleegyezett abba, hogy felpróbálja!

Emili elmegy majd az esküvőre. És kitudja? Talán vissza sem jön. Esetleg ott marad feleségnek. Talán még tetszene is neki az a szigorú életforma.

Az egy hét gyorsan elmúlt. Emili teljesen hozzászokott a fátyolhoz. Együtt imádkozott a török házaspárral, olvasta a koránt a „nővérével”, és hordta a fátyolt állandóan. Már nem is zavarta az sem, hogy a fejét kell mozgatnia, ha mást is akar látni, mint ami közvetlenül előtte van.

Hasan leültette Ayse-t a két fátyolos asszony mellé:

„Azért vagyunk itt, mert holnap indulunk Törökországba. Most kell eldöntenünk, ki jön velünk!” Kezdte Hasan, de Ayse a fátyolos Emilire mutogatva közbevágott:

„Ő! Most ő Ayse, és ő megy veletek! Máris adom a papírjaimat, és kérem az ö iratait! Én leszek Emili!”

„Renden! Bár nem értem miért ne mehetnél te?” Mondta Emili elpakolva Ayse iratait.

„Azért, mert nem akarok hetekig fátyolban élni!”

„Hetekig? Azt hittem egy-két nap az egész!”Mondta Emili meglepetten.

„Számit egyáltalán? Hiszen egy hete benne élsz, akár egy vallásos török lány.” Mondta Ayse.

„Bizony húgom! Hiszen együtt élünk, mintha egy család kennénk!” Mondta Emine is.

„Így van Ayse! Nem lesz semmi baj! Egy-két hónap nem nagy idő!” Mondta Hasan.

„Most már két hónap? Mi tart ennyi ideig?” Tiltakozott Emili.

„Nagyon jól fogod érezni magad! Sok helyi asszonnyal találkozhatsz majd. Anyám is szeretne megismerni! És addig maradsz, ameddig csak akarsz! Amíg csak jól érzed magad!” Simogatta meg Emili fátyolos fejét Emine.

Másnap Emili ott ült a kocsi hátsó ülésén Emine mellett. Egy acélfal választotta el őket az utastér első részétől. A sötétített ablakok és a fátyol miatt alig látott ki a kocsiból. Utazásközben beszélgettek. Emine fogta Emili kesztyűs kezét, és folyton arról beszélt, milyen jól áll Emilinek a fátyol, de mindig Ayse-nek, vagy húgomnak szólította. Arról is beszélt, hogy milyen jó lenne, ha Ayse (Emili) férjhez menne Hasan-hoz, és a második felesége lenne.

„Gondolj bele Ayse! Mi ketten együtt élnénk a férjünkkel és a gyerekeinkkel! Nekem már van három gyerekem. Neked is lehetne! Tudom félsz, hogy túl szigorú ez az élet. Hidd el, hamar megszoknád, ahogy a fátyolt is megszoktad! Hasan nagyszerű férj! És az ágyban is férfi a javából!”

„Nem hinném, hogy fátyolos török asszonyként akarok élni! Te talán még szeretkezni is fátyolban szoktál!” Viccelődött Emili a ruband mögül.

„Természetesen! Bár néha Hasan levetkőztet teljesen. A szex csodálatos dolog. A fátyol még fokozza az érzékiséget! Próbáld ki! Legyél Hasan második felesége! Válj muzulmán török feleséggé! A ruband viselése ugyan kötelező lenne, de hát úgyis viseled!” Simogatta meg Emili fátyolos arcát Emine a kesztyűs kezével.

Az út nagyon hosszú volt. Többször megálltak enni. Ilyenkor Hasan elégedetten nézte, ahogy a két fátyolos asszony eszik. Ayse igazi török asszonyként viselkedik. Jó lenne második feleségnek! Emine majd segít neki, hogy jó muzulmán feleség váljon belőle!

Egy városkában álltak meg, mert már sötétedett. Hasan bement egy kis szállodába. A két fátyolos asszony követte.

„Hasan Nemzi vagyok. Ők a feleségeim, Emine Nemzi és Ayse Nemzi.” Mondta a férfi.

„Üdvözlöm uram! Látom, a feleségei betartják a legszigorúbb vallási előírásokat is! Végre egy igazán vallásos család!” Mondta az alkalmazott elégedetten.

„Igen, mi tényleg azok vagyunk. Hozatna nekünk vacsorát a szobánkba? Nem szeretnénk másokkal együtt enni!” Mondta Hasan.

„Értem uram! Bízza rám! A legjobb ételeket fogom felvitetni! És boldog vagyok, hogy egy igazi muzulmán család lehet a vendégem! Két egymásból nyíló szobát kínálok önnek. Egyet a feleségeinek, egyet önnek. Fürdőszobával természetesen.”

Emili nem értette, miért mondta Hasan, hogy ő is felesége. Amikor ezt Emine fülébe súgta, ő suttogva így válaszolt:

„Jobb, ha így hiszi. Ha kiderülne, hogy ki vagy, talán ki sem adná nekünk a szobát. Aludhatnánk a kocsiban. Ugye nem akarod?” Nevetett a fátyolos asszony.

Emili nem akarta. Amit akart, vacsorázni, végigdőlni az ágyon és aludni reggelig. Akár fátyolban is, csak egy kényelmes ágyban aludhasson végre.

Másnap estére értek Hasan házához. Hasan és Emine otthagyták Emilit, aki két fátyolos asszonnyal beszélgetett. Esme, Hasan anyja és Fatime, Emine anyja, örömmel fogadták.

„Úgy örülök, hogy itt vagy lányom! Olyan szép vagy ebben a fátyolban!” Mondta Fatime.

„Bizony! Alig várom, hogy a fiam második felesége legyél! Egy ilyen rendes muzulmán lány! Pont olyan csinos vagy benne, mint a nővéred.” Mondta Esme.

„De hát én nem is vagyok muzulmán!” Reklamált Emili.

„Valóban nem? Talán nem ruband van rajtad? Nem imádkozol?” Mondta Fatime.

„Ez mind igaz, de nem hinném, hogy ennyi elég volna ahhoz, hogy muzulmánná váljak.”

„Valóban lányom. Kell hozzá egy lepecsételt papír is.” Mondta Fatime, és egy papírt mutatott Emilinek, ami a helyi Imam igazolása volt arról, hogy Ayse muzulmán.

Emili döbbenten ült le egy székre.

„Hogy lehet ez anélkül, hogy én tudnék erről?”

„Hát úgy, hogy apád és anyád muzulmán Ayse!” Mondta Esme.

„Te vagy Ayse és mi vagyunk a szüleid!” Bólintott Fatime.

„Meg is egyeztünk a szüleiddel, hogy Hasan második felesége leszel.” Nevetett Esme.

Emine és Hasan jött vissza. Emine magához ölelte a fátyolos lányt.

„Nagyon jó lesz, hidd el! Boldogok leszünk együtt!”

„Én is megölelnélek, de nekem még nem szabad. Majd az esküvőnk után bepótolom.” Mondta Hasan nevetve.

Ayse (vagy inkább hívjuk Emilinek, hiszen az ő papírjaival él) egy hónap múlva levelet kapott:

„Kedves Emili!

Az esküvő nagyon jól sikerült. Sajnálhatod, hogy nem láttad. Ayse húgom is férjhez ment. Ő lett a férjem második felesége. Küldök néhány képet az esküvőről. Nézd milyen gyönyörű Ayse a menyasszonyi ruhában! Látod, erről is lemaradtál! Ayse húgom először ugyan ellenkezett, de közösen meggyőztük, hogy ez lesz neki a legjobb, és ma már örül neki, hogy így történt. A férjem érti a dolgát az ágyban is! Ayse hozzászokott az itteni szigorú élethez. Nagyon összebarátkozott a gyermekeimmel is. Ők is akarnak még testvéreket, de nekem már nem lehet többé. Sajnos! Ayse majd gondoskodni fog erről is. A ruband már neki is végleg az életéhez tartozik. Nem is látom fátyol nélkül sohasem. A házimunkákat is együtt végezzük. Nem hinném, hogy valaha is találkozni fogtok, mivel Hasan nem akar többé utazni, így Ayse sem mehet sehová, még ha akarna sem. Persze sétálni, vásárolni, vagy a mecsetbe eljön a férjünk velünk, hiszen nélküle nem léphetünk ki az utcára sem!

Béke veled: Emine.”


One thought on “A török barátnő

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s