Talált csomag

Talált csomag

Antónió és a felesége sétáltak a parkban. Szombat délelőtt volt. Alig találkoztak emberrel. Mária észrevett valamit. Közelebb ment, és egy táskát látott a füvön, körülötte fekete ruhák feküdtek.

„Valaki ellophatta a táskát, és kutatás közben szétdobálta a tartalmát.” Mondta Mária.

„Szedjünk össze mindent, és várjunk egy kicsit, hátha jön a gazdája!” Bólintott Antnió.

 

Hiába vártak több mint egy órát, nem jött senki. A ruhákon kívül pedig csak egy korán volt benne. Ha volt is valami a csomagban, ami a tulajdonosára utalt volna, azt a tolvaj magával vihette. Elindultak hazafelé.

 

Otthon ismét kipakolták a táska tartalmát. Arab női ruhák és fátylak voltak benne. A koránban valami arab kézírást találtak. Antónió elvitte egy barátjához, aki tudott arabul.

 

Mária nézegette a ruhákat. Hirtelen arra gondolt, mi lenne, ha felpróbálná őket. Levetkőzött meztelenre, és elkezdett felöltözni. A hosszú fekete bugyi furcsa volt. Elvigyorodott, amikor észrevette a hosszú rést a fenekénél. Bokáig ért, lent és a derekánál meg kellett kötni. Mint egy középkori dáma alsója. Gondolta Mária.

 

Melltartó, harisnya nem volt a táskában, így a sajátjaiból választott hozzáillő feketét. Belebújt a hosszú fekete ruhába, ami pont földig ért. Előkereste az egyik fekete cipőjét, ami illett a ruhához, és felvette.

 

A következő egy nagy fekete kendő volt. Nem tudta mit kezdjen vele, ezért rákeresett az interneten. Hidzsab, olvasta. Némi próbálkozás után sikerült megfelelően a feje köré tekernie.

 

Következett a niqab. Ez már egyszerűbb volt. Csak megkötötte a feje mögött és máris kész volt. Először alig látott valamit, de a szeme gyorsan hozzászokott, és utána a látása javult, bár kissé ködös maradt. Még mindig volt valami beazonosíthatatlan ruha a többi között. Ismét a net segített. Az utolsó darab egy khimar, amit a fejére kellett rögzíteni, ugyanúgy, mint a niqab pántját. A khimar szabadon hagyta az arcát, de hozzá nyomta a fátyolt. Még két készlet fekete ruha és fátyol maradt.

 

Odament a tükörhöz és illegette magát előtte.

„Szia te arab asszony! De csinos vagy a fátyladban!” Mondta a tükörképének Mária nevetve.

 

Észrevette, hogy a fekete ruhákból még kilátszik a fehér keze. Kivett egy fekete szaténkesztyűt a szekrényfiókból, és felvette.

„Most tökéletes!” Mondta Mária.

„Valóban az!” Hallotta a férje hangját Mária a háta mögül.

 

Antónió állt az ajtóban, de nem volt egyedül. Egy arab férfi és egy fátyolos nő állt mögötte.

„Nagyon jól áll neked! Képzeld, a barátomnál találkoztam ezzel az arab házaspárral. Éppen arról beszélgettek, hogy kirabolták őket. Megmutattam a koránt, és rögtön felismerték.” Mondta Antónió.

 

„Bocsánatot kérek, hogy felvettem a fátyolt, de kíváncsi voltam, milyen lehet viselni. Mindjárt leveszem, és visszaadom!” Jött Mária hangja tompán a fátyol mögül.

 

A fátyolos asszony odalépett Máriához. Ugyanolyan fekete fátyolt viselt, mint Mária. Kesztyűs kezével megsimogatta Mária fátylát, és megszorította a kezét.

„Nem kell bocsánatot kérned! Jól nézel ki benne! Mint egy igazi arab lány, mintha a lányom lennél! Tudod mit? Ne is vedd le! Hagyd csak magadon! Neked adom az egészet. Nekem van elég.” Mondta az arab asszony.

 

„Nem fogadhatom el! Hiszen nem is ismerjük egymást! Csak egy perce találkoztunk!” Mondta Mária a fátyolos fejét rázva.

 

„Fogadd csak el! Viseld legalább addig, amíg itt vagyunk nálatok! Igazi muzulmán lánynak látszol benne, mintha a mi lányunk lennél! Sajnos nekünk nem lehet saját gyerekünk.” Mondta az arab férfi.

 

Leültek a nappaliba beszélgetni. Omár és Malika rokonlátogatóba jött. Malika unokahúga itt élt Rómában, őt látogatták meg. A koránt, a ruhákat és a fátylakat is neki szánták ajándékba, de nem kellett neki. Nem akarta a nyugati életmódját feladni. Hazafelé pedig egy tolvaj kiragadta a táskát Malika kezéből.

 

Mivel lassan dél lett, Antónió meghívott mindenkit ebédre. A két fátyolos asszony kiment a konyhába, és készített gyorsan egy egyszerű ebédet.

 

Malika hamar megtalálta a közös hangot Máriával. Megtudta, hogy az olasz házaspár hónapok óta munkanélküli. Egy ötlet jutott az eszébe. Mi lenne, ha új ismerőseiket elhívnák magukkal?

 

Feltálalták az ebédet, de Malika így szólt Máriához:

„Várd meg lányom, amíg a férfiak végeznek! Mi arab asszonyok csak utánuk eszünk!”

 

Mária vállat vont. Ha Malika ezt akarja, megteszi. Annyira kedves hozzá az arab asszony.

Mindig a lányának szólítja. Mária nem ismerte a szüleit. Egy kolostorban nőtt fel, apácák között. Gyakran gondolt arra, hogy maga is apáca lesz, de találkozott Antónióval, beleszeretett, és feleségül ment hozzá.

 

Mária megtanulta Malikától, hogyan egyen a fátyolban. Még tetszett is neki. Utána rendet raktak, elmosogattak, majd Malika így szólt:

„Imádkozz velünk Marisha! Elmondom lányom, hogyan kell.”

 

Antónió csodálkozva nézte, ahogy a felesége együtt imádkozik az arab házaspárral, mintha maga is muzulmán lenne. Ebben a fekete fátyolban tényleg inkább Marisha, az arab asszony, mint Mária. Gondolta a férfi, de nagyon tetszett neki a lefátyolozott felesége.

 

Malika odament a férjéhez, és a fülébe súgott valamit. Omár elmosolyodott és mondta:

„A feleségem szeretné, ha velünk jönnétek egy hajókirándulásra. Most vettük ezt a hajót. Ideje használatba venni! Teszünk egy körutat a Földközi tengeren.”

 

„És szeretném, ha az út végéig rendes muzulmán asszonyként viselkednél, és végig fátyolt viselnél lányom! Nagyszerű két hetes luxuskirándulás lesz.” Mondta Malika.

 

Mária a férjére nézett és bólintott.

„Miért ne? Még sohasem voltunk luxus hajókiránduláson!”

 

 

„De drágám! Hiszen alig ismerjük őket! És két hétig viselnéd a fátyolt? Élnél, mint egy hithű muzulmán asszony?” Súgta Antónió.

„Ki tudja valaha is részt vehetnénk-e egy hasonlón? És különben is, olyan szimpatikusak! A fátyol pedig nem a te gondod. Én fogom viselni, nem te, és semmi probléma nem lesz vele! És igen, ki akarom próbálni, hogy milyen egy fátyolos muzulmán asszony élete!””

Súgta vissza Mária.

 

Antónió meglepetten nézte lefátyolozott feleségét. Biztos volt benne, hogy az asszony szívesen viseli a fekete fátyolt. Rámosolygott Máriára, és bólintott.

„Ahogy akarod szívem! És csinos arab asszony vagy benne!”

 

Mária boldogan vette tudomásul, hogy a férje bámulja őt. Tetszem neki a fátyolban! Remélem, hogy a szexuális étvágya is visszatér! Gondolta vidáman.

 

Kimentek az utcára, ahol egy nagy bérautó várta őket. Malika beült hátra, és intett Máriának, hogy üljön melléje.

„Nekünk fátyolos asszonyoknak itt hátul van a helyünk! Az első ülés a férfiaké!”

 

A kikötőben Omár leadta a bérkocsit, és megmutatta a jachtot. A kétárbocos vitorlás elegáns, igényesen megépített új hajó volt. Nagyteljesítményű dízelmotor hajtotta szélcsendes időben. Mindenféle automatika tette lehetővé, hogy akár egy ember is irányíthassa. Antónió örömmel nézett körbe. Ez a luxusjacht lesz az otthonuk néhány napig.

 

A két fátyolos asszony lement a jacht belselyébe.

„Ez lesz a mi szobánk lányom.” Mutatott körbe egy elegáns kétszemélyes kabinban Malika.

„Azt hittem a férjemmel leszek együtt.” Csodálkozott Mária.

„Dehogy! Mi nők leszünk együtt. Ez a háremszoba, ha úgy tetszik. A férfiaknak külön kabinjaik vannak. Ha szükségük lesz ránk, majd szólnak. Most pedig gyere, készítsünk vacsorát lányom!” Mondta az arab asszony.

 

Tulajdonképpen végig a kabinba zárva éltek. Akkor léptek ki a kajütből, ha ételt készítettek a hajókonyhában. Malika és Mária arab ételeket főztek, amik nagyon ízlettek Máriának és Antóniónak. Malika felolvasott a koránból, és oktatta Máriát, hogyan kell élnie egy muzulmán asszonynak, és arabul tanította.  Naponta egyszer felmehettek a fedélzetre, és a korlátra támaszkodva arabul beszélgettek, amit Mária egyre jobban elsajátított.

 

Malika úgy bánt Máriával, mintha tényleg a lánya lenne. Együtt imádkoztak, ahogy rendes muzulmán asszonyokhoz illik.

 

Antónió már első este magához szólította a feleségét. Mária elmondta neki, hogy Malika szerint fátyolban kell szeretkeznie. Antónió elmosolyodott. Erre gondolt ő is, és a bugyi résén keresztül szeretkezett a feleségével.

 

„Ó drágám ez elképesztő volt!” Simogatta meg férje arcát kesztyűs kezével Mária.

„Szerintem is! Majd sűrűn megismételjük, de most menj vissza a kabinodba te arab asszony! Malika nem mondta, hogy a szex után az arab asszonyok visszamennek a szobájukba, hogy ne zavarják a férjük alvását?” Csókolta meg a feleségét a fekete fátyolon keresztül Antónió.

 

Mária remegő lábakkal ment vissza a kajütbe. Malika rögtön megkérdezte:

„Milyen volt fátyolban szeretkezni?”

„Nagyszerű! És a férjem megígérte, hogy ismét sor kerül rá! Remélem már holnap!” Mondta Mária. Végig dőlt az ágon és boldogan elaludt.

 

Valóban sűrűn megismételték, és Mária minden alkalommal élvezte. Azt kívánta, bárcsak a hajóút örökké tartana!

 

A kéthetes útból egy hónapos lett. Máriát a fátyolviselés egyáltalán nem zavarta, sőt tetszett neki. Bár először furcsa volt, hogy abban is kellett aludnia. A szex pedig elképesztő volt.

 

Amikor kikötöttek. Meglepődtek, hogy nem Európában vannak.

 

„Ez az Afrikai Arab Kalifátus. Mi itt élünk, és szeretnélek meghívni benneteket szerény hajlékunkba!” Mondta az arab férfi.

 

A kikötőből gyalog mentek tovább. A két lefátyolozott asszony követte a férfiakat. Mária megizzadt a fátyolban. A fekete ruhák, és a fátyol csak fokozták a meleget.

 

Szerencsére a séta alig tíz percig tartott. A rövid séta alatt sok emberrel találkoztak. Főleg férfiakkal. A kevés nő mind ugyanolyan fekete fátyolt viselt, mint ők. Mária csak két szőke asszonyt látott, akik divatos nyugati ruhákban sétáltak.

„Turisták! Nekik szabad ilyen ruhában is sétálni, ha nem hagyják el a turistáknak kijelölt területet.” Mutatott Malika egy fátyolos asszonyt mutató táblára. Ez jelölte a határt.

„Ránk nem vonatkozik, hiszen mi úgyis mindig fátyolt hordunk!” Nevetett az asszony.

 

Omár háza egy kétszintes nagy épület volt. Amikor az ajtó elé értek, az kinyílt, és egy fekete fátyolos asszony üdvözölte őket. Letérdelt, és a homlokát a padlóhoz érintette.

„Ő Zina, a szobalányunk. Mostantól neked is engedelmeskedik.” Mondta Malika Máriának.

 

A három asszony felment az emeletre.

„Ez a mi helyünk. A férfiaké az alsórész, ahová mi csak akkor mehetünk le, ha megengedik. Az utcára csak akkor mehetünk ki, ha a férjünk velünk jön. A házimunkára nincs gondunk, azt Zina elintézi.” Mondta Malika.

 

„És mi mit csinálunk? Csak ülünk a fátylainkban egész nap?” Kérdezte Mária.

„Olvassuk a koránt, imádkozunk, néha elmegyünk vásárolni, vendégeket fogadunk, vagy meglátogatunk valakit. „Természetesen mindig fátyolt viselünk, de ehhez már hozzászoktál.” Mondta az arab asszony.

 

Közben Zina levette a fátyolt az arca elől.

„Zina! Neked nem kell fátyolt viselned?” Csodálkozott Mária.

„Idefent nem kell úrnőm! Mivel én csak egy szolga vagyok. Fátyolban nehezen tudnám a munkámat rendesen elvégezni. Idefent csak a szabad asszonyok viselnek fátyolt.” Mondta a lány mélyen meghajolva Mária felé.

 

Mária kesztyűs kezét a szája elé kapva halkan nevetett. A szolga fátyol nélkül dolgozik, a szabad úrnő pedig, idebent is teljes fátyolt hordva utasítja. Milyen furcsa.

 

Malika körbevitte a házban. Miután a férfiak elhagyták a házat, megmutatta a férfiak lakrészét is, de ezt mondta:

„Soha ne gyere ide, csak ha hívnak! Ez tiltott terület nekünk! Most kivételt teszünk, hogy megismerd a ház férfi területét is. Ez lesz a férjed szobája. Gondolom, ide sűrűn fogsz járni.” Nevetett Malika, és Mária elpirult a niqab mögött. Ő is remélte.

 

Malika megmutatta neki a fürdőszobát.

„Itt moshatod le a férjedet, ha mosakodni akar. Ez is a te kötelességed! De nekünk van külön fürdőszobánk odafent. Ha szükséged van bármire, szólj Zinának! Ő segít mindenben. Igaz Zina?”

„Igen úrnőm!” Mondta a szobalány, aki hű kutyaként követte őket mindenhová.

„A takarítás, főzés az ő gondja, de a férfiaknak mi tálalunk, és mi öltöztetjük, vetkőztetjük, mosdatjuk őket. Mi szolgáljuk a férfiakat, Zina pedig szolgál minket. Egyedül nem hagyhatod el a házat, csak ha valaki elkísér. Soha sehol ne mutatkozz fátyol nélkül! Csak a fürdéshez vedd le!” Mondta Malika, és megmutatta Máriának az emeleti részt is.

 

A kis nappalit, ahol nőket fogadhattak vendégként, a hálószobákat, az egyik az övék volt, a másik egy vendégszoba volt, a fürdőszobát egy nagy káddal, és a kis cselédszobát. Az emelethez tartozott még egy nagy terasz is, magas kőkorláttal, ami megakadályozta, hogy az utcáról fellássanak.

 

„Az emelet a mi területünk lányom. Ide férfi nem teszi be a lábát! Csak végszükség esetében.”

 

Az egész ház gazdagságról árulkodott. Mária kedvtelve nézett körül. Kár, hogy nekünk sohasem lesz ilyen házunk! Gondolta magában.

 

Vendéglátóik nagyon barátságosok voltak velük. Az előkelő környezet, a szolgálólány miatt Mária úgy érezte magát, mint egy gazdag úrinő. Éjszakánként a férje lehívta, és szeretkeztek. Mintha a második nászútjuk lett volna. Teljesen hozzászokott a fátyolos életmódhoz. Észre sem vette, hogy újabb két hónap telt el.

 

Legnagyobb meglepetésére egy nap Antónió így szólt Omárhoz:

„Nagyon köszönünk mindent, de nem akarunk tovább a terhetekre lenni. Ideje hazamennünk.”

 

Mária megdöbbent. Hagyjon itt mindent? Itt mindenük megvan! Költözzenek vissza a szegényes bérlakásukba?  Megint kezdhetnének munkát keresni. És ha most sem találnak megfelelőt? És a szex? Vajon Antónió szexuális étvágya nem csökkenne otthon?

 

Malika és Omár egymásra néztek. Végül a férfi így szólt Antónióhoz:

„Ne menjetek el! Maradjatok velünk örökre! Olyan jól megvagyunk így együtt! Marishát a lányunkká fogadnánk, te pedig a helyi szokás szerint is feleségül vennéd! Ti és a gyerekeitek lennétek majd az örököseink!”

 

„Persze, előbb mindketten letennétek a sahadát.” Bólintott Malika.

 

Mária odahajtotta fátyolos fejét a férje füléhez, és odasúgta:

„Fogadjuk el! Soha ilyen jó életünk nem volt! Olyan rendesek velünk, és egy nap, minden a miénk lenne, illetve a gyerekeinké!”

„De hát nekünk nincsenek is gyerekeink! És élnéd ezt a fátyolos életet halálodig?” Súgta vissza Antónió.

 

Nézte lefátyolozott feleségét, és visszagondolt az eltelt három hónapra. Mária annyira gyönyörű a fátyolban! Számára olyan volt ez, mintha a mennyországban élne. Aztán megszólalt Mária, és azt mondta, amit Antónió hallani szeretett volna.

 

„Igen drágám! A fátyol nem akadály! Különben is, hozzászoktam már a viseléséhez. Valld be, hogy tetszem neked benne! És majd lesznek gyerekeink! Hamarább, mint gondolnád! Terhes vagyok!” Mondta boldogan a fátyolos asszony, és fekete kesztyűs kezével megsimogatta a férje arcát.

 

Utóirat

 

Malika sétált a két unokájával az úton. A két kislány a kesztyűs kezeit fogva sétált mellette. A lánya megint terhes. Remélte, hogy végre fiút fog szülni Marisha.

 

„Nagymami! Mit fog szólni a nagypapa, ha anya megint lányt fog szülni?” Kérdezte az idősebbik kislány.

„Akkor is örülni fog. Bár most már nagyon szeretne fiú unokát! De legyen meg Allah akarata!” Mondta a fekete fátyolos asszony.

Mosolyogva sétált tovább Farima és Latifa kezét fogva, és hálásan gondolt a tolvajra, aki akkor régen kitépte a táskát a kezéből.


Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s