Barátnők

Barátnők

T_G

Version for “Tales of the Veils” website.
Not for reproduction on other websites or in any other publishing format without author’s permission.

Suzan Porter futott az esőben. Éppen leszállt a buszról, ami az apjától hozta haza, amikor váratlanul eleredt az eső. Szép befejezése a vasárnapnak! Gondolta magában.

Mire hazaért, teljesen átázott a ruhája. Kinyitotta az ajtót, de mire becsukta volna két fekete fátyolos lány ugrott be rajta.

„Bocsánat! Hadd jöjjünk be! Átáztunk az esőben és szeretnénk megmelegedni kicsit.” Mondták angolul.

Ezzel beszaladtak a nappaliba. Fekete ruháikból folyt a víz.

Bemutatkoztak egymásnak. Suzan jobban megnézte őket. Új ismerősei Asia és Zohra, arabok voltak. Földig érő fekete ruhát, kesztyűt és fátylat viseltek, amiből csak a szemeik látszottak. Azok is csak egy keskeny, vékony hálóval fedett résen keresztül.

Intett nekik, hogy vetkőzzenek le, és átnyújtott nekik két fehér fürdőlepedőt. Amíg a lányok levették átázott ruháikat, Suzan elment letusolni. Élvezte a meleg vízsugarakat a testén. Amikor fürdőköpenyében kiment, a két lány, a fürdőlepedőkbe csavarva, a ruháikat és a hajukat szárítgatták.

„Menjetek, tusoljatok le meleg vízzel, addig én berakom a ruháitokat a szárítóba.”

A lányok eltűntek a fürdőszobaajtó mögött, ő pedig egyenként összeszedte a ruháikat. Kíváncsian forgatta a vizes ruhákat, fátylakat, majd betette a szárítóba.

„Nem haragszol, hogy így letámadtunk téged?” Kérdezték a lányok, amikor kijöttek a fürdőszobából.

„Nem, de vegyetek fel valamit!” Mondta Suzan és kinyitotta a szekrényét.

Elővett nekik néhány bugyit és melltartót is. A lányok vihogva válogattak közöttük.

 Zohra belebújt Suzan egyik divatos ruhájába.

„De csinos vagyok!” Mondta nevetve.

Asia is felöltözött. Ő egy szexi ruhát választott magának. Nézegette magát a tükörben. A rövid top, és a short, szinte semmit sem takart el belőle.

„Te Suzan! Hogy tudsz élni ilyen ruhákban? Hiszen jóformán meztelen vagy bennük! A lábad, a karod, az arcod, még a hasad is, mind fedetlen! Botrányos! És mégis milyen nagyszerű érzés!” Mondta Asia a tükör előtt pózolva.

Beszélgettek és Suzan megtudta, hogy a két muzulmán lány a szüleikkel együtt tegnap érkezett. Apjuk üzleti útra jött és magával hozta a családját.

„Suzan nincs kedved beöltözni a fátyolba?” Kérdezte Zohra, amikor a szárító befejezte a munkáját.

„Nem köszönöm!” Rázta a fejét Suzan.

„Ugyan már! A helyedben sokan kipróbálnák!” Mondta Asia és kivette a szárítóból a már száraz fekete ruhákat.

Levették a szabadkozó Suzanról a fürdőköpenyt és ráadták a hosszú fekete bugyit, a fekete harisnyákat, cipőket, a fekete ruhákat, kesztyűt és a fátylat.

„Nézd milyen csinos muzulmán lányt csináltunk belőled! Akár rögtön mehetsz imádkozni!” Nevettek a lányok.

Suzan belenézett a tükörbe és egy feketefátyolos arab lányt látott benne. A niqab mögött alig látszott a szeme. Még az apám sem ismerne rám, gondolta magában. A térdig érő bugyit kicsit túl szorosra kötötték a derekánál. Ennek ellenére tetszett neki új ruhája. Letérdelt és úgy tett, mintha imádkozna.

„Nem jól csinálod! Mi majd megmutatjuk, hogyan kell!” Nevetett Asia.

Órákon keresztül beszélgettek. A lányok megtanították helyesen imádkozni és arabul is tanították. Suzan hozott süteményt, amit a lányok örömmel fogyasztottak. Megtanították Suzant, hogyan egyen a fátyolban, és hogyan használja a toalettet anélkül, hogy a ruháit levenné. Nem volt egyszerű, de már értette, miért van a hosszú rés a bugyi fenekénél.

Megszólalt Asia telefonja, aki rövid arab beszélgetés után így szólt:

„Anyám keresett. Mindjárt itt lesznek, így bármennyire is sajnálod, de vissza kell adnod a ruháimat. De holnap megint eljöhetünk és viselheted, ha akarod!”

„Miért is ne! Sőt, ha akarjátok, megmutatok nektek néhány látnivalót a városban.”

Másnap, mire a munkából hazaért, a két fátyolos lány már az ajtó előtt várta.

„Micsoda disznóság! Alig engedtek be minket valahová! Se egy múzeumba, se egy étterembe nem léphettünk be a fátylaink miatt! Tudod hova mehettünk be egyedül? A helyi apácazárdába! Ott a nővérek kedvesen bántak velünk, megmutatták a kolostort, elmesélték a történetét. Még ebédet is kaptunk! Ők is feketébe voltak öltözve, mint mi. Csak nekik az arcuk és a kezük szabadon maradt.” Mondták új barátai.

„Gyertek be! Adok nektek olyan ruhákat, amiben bárhová beengednek benneteket! De miért nem vesztek magatoknak másik ruhákat?” Kérdezte Suzan mosolyogva.

„Mert apa nem ad rá pénzt! Ezért rád vagyunk szorulva!” Nevettek a lányok.

Pár perc múlva Zohra és Asia ott álltak Suzan divatos ruháiban a tükör elött.

„Ez nagyszerű!” Mondták nevetve egymásnak arabul.

„Ne arabul beszéljetek!” Mondta nekik Suzan.

„Igazad van, hiszen nem is vagyunk arabok! Te leszel az!” Mondták vidáman és feladták a fekete ruhákat és a fátylat Suzanra, aki nem is tiltakozott.

„És most mit szeretnétek?” Kérdezte Suzan a niqab mögül a lányoktól.

„Fagylaltot!” Mondták egyszerre.

„Rendben, meghívlak benneteket, de előbb átöltözöm!”

„Minek öltöznél át! Gyere így!”

„És ha ismerőssel találkozom? Mit szólna, ha meglátna ebben a fekete fátyolban?”

„Gondolod, hogy megismerne?” Mondták neki a lányok nevetve.

Suzan sétált a cukrászda felé új barátaival, akik arabul beszéltek hozzá.

„Miért beszéltek hozzám arabul? Alig néhány szót értek belőle!” Rázta fátyolos fejét Suzan.

„Csak hogy teljes legyen az illúzió!” Súgta Zohra.

„Három arab lány beszélget egymással.” Súgta Asia is.

„De hát ezekben a ruhákban nem is néztek ki arabnak!” Mondta Suzan.

„Igazad van! Két angol lány beszélget az arab barátnőjükkel.” Mondta Asia nevetve.

A cukrászdába azonban a fátyolos Suzant nem engedték be.

„Sajnálom! Ez itt a szabály! A főnököm nem enged be olyan embereket, akiket nem lehet felismerni, mert eltakarják az arcukat.” Mondta a pincérnő.

Suzan arra gondolt, leveszi a fátyolt, de Zohra megelőzte.

„Hagyd magadon! Higgye csak azt mindenki, hogy muzulmán lány vagy!” Súgta neki.

„Majd mi bemegyünk, és hozunk neked is valamit.” Mondta most már hangosan Zohra és bement a nővérével.

Nem sokkal később ott ültek a cukrászda előtt egy padon. Asia és Zohra nyalták a nagy adag fagylaltjaikat, Suzan pedig itta a kóláját a műanyagcsövön keresztül. Egészen hozzászokott a fátyolhoz. Sőt tetszett neki. Egészen arab lánynak érezte magát benne. Mintha a mesék arab hercegnője lenne.

Barátnői minden délután, amikor Suzan végzett a munkahelyén, meglátogatták. Felvették Suzan divatos ruháit, Suzanra pedig feladták a fátylat. Múzeumokat látogattak (ahová a fátyolos Suzant persze nem engedték be, így kint várta meg őket), sétáltak, moziba mentek. Oda beengedték Suzant is.

 Mivel Suzannak nem volt autója, így busszal, vagy gyalog közlekedtek. Suzant sokan megnézték a fátyol miatt és ez még tetszett is neki.

Egyszer vitába keveredtek egy asszonnyal, aki le akarta tépni Suzanról a fátylat, de a barátnői megvédték:

„Joga van viselnie a fátylat, ha akarja! Itt ez nem tiltott!”

„Menjen haza és viselje ott!” Mondta mérgesen az asszony.

„De ő itt született! Rendes lány bújik meg a fekete fátyol mögött!” Mondta Asia.

„Ne félj! Megvédünk mi bárkitől!” Mondta Zohra és megsimogatta Suzan fátyolos fejét.

„Buta arab!” Mondta az asszony Suzannak, és dühösen elment.

Ők csak nevettek és mentek tovább.

Suzan egyre jobban beszélt arabul és szívesen viselte a fátyolt és fekete ruhákat. Egymás között már csak arabul beszéltek.

Amikor legközelebb meglátogatta az apját elmesélt neki mindent. Az apja kérésére felvette a magával hozott fekete ruhákat és a fátylat, amiket egy muzulmán ruhaboltban vásárolt magának.

„Nahát! Egy arab lány jött látogatóba hozzám!” Mondta az apja.

Mindketten nevettek.

„Nagyon tetszel benne! Sőt, megmutathatnád, hogyan él egy muzulmán lány!” Mondta az apja.

Suzan megmutatta, hogyan imádkozik, és eszik a fátyolban. Apja elégedetten nézte, ahogy Suzan fátylában főz a konyhában, takarítja a lakást. Jó játéknak tartották az egészet.

Egy nap, amikor Suzan fekete fátylában ismét együtt sétált a barátnőivel, valaki megragadta a kezét.

„Most megvagy te buta arab lány!” Hallották az ismerős hangot.

Az asszony volt, akivel már egyszer összevesztek. Két rendőrnő, akik az asszonnyal együtt jöttek, megbilincselte Suzant.

„Nem hallgattátok a híreket ugye? Tegnaptól tilos a fátyolviselés! Én pedig, azóta titeket kerestelek, és most végre megtaláltalak benneteket!” Nevetett az asszony elégedetten.

A tiltakozó Suzant a rendőrnők egy autóba tuszkolták, és elvitték.

„Nem szeretnék az arab barátnőtök helyében lenni! A törvény értelmében akár több év börtönt is kaphat. Direkt az ilyen törvényszegő muzulmán asszonyoknak hoztak létre egy új börtönt. Ott aztán viselheti a fátyolt nagyon hosszú ideig!” Nevetett kárörvendően az asszony, és otthagyta a lányokat.

Utóirat

A bíró nem hitte el, hogy Suzan nem muzulmán. A gyorsított eljárás miatt a letartóztatás utáni napon már vitték is a börtönbe. Jól emlékezett a bíró utolsó szavaira:

„Két év börtön! Fellebbezés nem lehetséges!”

Apja, és a lányok havonta egyszer meglátogatták. Ennyit engedélyeztek nekik.

A börtönben összebarátkozott a rabtársaival. A többiek muzulmán asszonyok voltak, és meglepődtek, amikor kiderült, hogy Suzan nem az. Ők elhitték neki. Innentől valóságos versenyt folytattak azért, hogy rábeszéljék a lányt, hogy legyen ő is muzulmán, mint ők.

„Mivel ez egy muzulmán asszonyoknak létesített börtön, így itt neked is ugyanúgy fátyolt kell viselned és imádkoznod, mint nekünk, semmiben nem változna az életed, ha letennéd a sahadát! Mindnyájunk örömére legyél te is muzulmán! Olyan kevés az öröme itt mindenkinek! Add meg nekünk ezt az örömöt, és mi is boldoggá teszünk, amennyire ez itt lehetséges!” Mondták neki naponta többször is.

Suzan végül beleegyezett. A rövid ceremónia után rabtársai egyenként megölelték, megszorították kesztyűs kezét, megsimogatták a fátylát.

„Most már a nővérünk lettél! Köszönjük!” Mondták a fátyolos asszonyok boldogan és tényleg mindent megtettek, hogy Suzan jól érezze magát.

Suzan állt a börtön kapujában. Most szabadult a börtönből, ahol neki is végig fátyolt kellett viselnie. Erre a szabadulása napján visszavonták a fátyoltörvényt. Most már hordhatja bárki.

Egy kisbusz állt meg mellette.

„Suzan te vagy az? Miért viseled még most is a fekete fátyolt?” Kérdezte az apja, kiszállva a kocsiból.

„Szia apa! A börtönben muzulmán lettem. A börtöntársaim beszéltek rá. Ne haragudj, hogy nem szóltam róla. Féltem, hogy megharagszol rám.”

Az apja kinyitotta a hátsó ajtót, és Suzan beült hátra, három feketefátyolos asszony mellé.

„Szia Suzan! Fatima vagyok, Asia és Zohra anyja. És az apád felesége. Mi is féltünk elmesélni neked, de egy hónapja összeházasodtunk. A lányokat a látogatásról apád mindig hazahozta, így ismerkedtünk össze. Már több mint egy éve özvegy voltam, mert a férjem váratlanul meghalt, alig pár héttel az elítélésed után. Én az apád felesége lettem, aki a kedvemért muzulmánná vált. A lányaim pedig az ő lányai is lettek. És szeretnék a te anyád is lenni! Elfogadsz engem anyádnak?” Mondta az egyik fátyolos asszony.

„Igen anya!” Mondta Suzan. Megszorította Fatima kesztyűs kezét, és bólintott, hogy indulhatnak. Asia és Zohra magukhoz ölelték nővérüket.

„Apa olyan szigorú velünk. Sajnos már nem viselhetjük a ruháidat. Be kell érnünk a fátyollal. Reméljük hamarosan férjhez ad bennünket!” Súgták Suzan fülébe.

„Ne aggódjatok! Majd találunk nektek rendes férjeket! De először Suzant adjuk férjhez, mert ő a legidősebb! Azután ti jöttök.” Mondta Fatima, és bátorítólag sorban megszorította mindhárom fátyolos lánya kesztyűs kezét.


Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s